Žagubica

Jelige: Žagubica
Žagubica fölött a hegyekben...

- Akkor mit döntöttél? Mégis jössz velem? - kérdezett Margit.
- Igen, de remélem, nem leszek nagyon terhedre. - válaszolta Árpád.
Többszöri kanyarodás után az autó egyenletesen zümmögni kezdett. Ez azt jelentette, hogy a Újvidék - Belgrád közötti autópályán voltak. Néha, erős autósziréna hangja törte meg az egyenletes motorzúgást. Árpád úgy vélte, hogy valamelyik hatalmas teherautó cirkáló vezetője ráunt Margit kényelmes vezetésére.
Margit tévé és filmrendező volt. A vajdasági televízió felkérte, hogy készítsen számukra dokumentumfilmet Radnóti Miklós utolsó napjairól. Emiatt, terepszemlére utazott Bórba, a Heidenau tábor helyszínét.
Ha Árpád otthon marad, Margitnak nővére segítségét kellett volna kérnie. Árpád több napot nem maradhatott egyedül. Margit tudta, hogy ha vele tart ezáltal megnehezíti a munkáját, de szerette, ha mellette van. Lehet, hogy majd a helyszínen, beszélgetés közben valami ötlettel segíthet is neki. Margit gondolataiban már ott járt. Több írást is elolvasott az Erőltetett menetről.
Árpád is saját gondolataiba merült. Azon elmélkedett, hogy a sok rossz közül melyik a rosszabb. Az, hogy valaki elveszíti a látását életének derekán, vagy már úgy, vakon születik. Amikor barátaival vitatkozott, mindig a saját szemszögéből járta körül a témát.
Barátai vakon születtek, a képzelőerő szabadságával élik át a világot. Volt benne valami igazság. Árpád látóknak született. Látta Leonardo - Mona Lisáját, Botticelli - Vénusz születését, vagy Feszty - Magyarok bejövetelét. Azok, aki látás nélkül születtek, azoknak több szabadságuk van, gondolataikban, képzeletükben.
Útközben Árpád Margitot az ötleteiről, elképzeléseiről kérdezgette.
- Meg van az alapötleted? Tudod már azt, hogyan indítod a filmet?
- Némileg igen...- volt a rövid válasz - de, majd a helyszínen...A helyszín, a táj...majd az ott látott képek elindítják a képzeletvilágomat. Ott megtalálom a kezdő képet...remélem.
Hirtelen nagyon erős kénszag áramlott be a kocsi fülkéjébe. Margit köhögni kezdett. Árpád pánikba esett, mert nem kapott elég levegőt. Minél mélyebbet lélegzett annál rosszabb volt.
- Menjünk innen.....menjünk...Hol vagyunk?
- Bórban - válaszolta Margit erős köhögés közepette - Innen nem mehetünk, ide jöttünk.
Később a szállodában megmagyarázták a jelenséget:
- Csak ilyenkor, amikor leszáll a köd, akkor fojtó a levegő ha a nagy olvasztó működik a rézbánya mellett, akkor ilyen kéngázos a levegő. Holnapra már elmúlik.
Másnap, elindultak Žagubica felé. Margit megtudta a szállodában, hogy körülbelül fél úton, Žagubica és Bór között van egy kocsma a Mosity család tanyája. A kocsmával szemben volt a Heidenau láger.
A kocsi erőlködött. Árpád figyelte, hogy Margit többször sebességet váltott. Érezte, hogy felfelé haladnak.
- Egy útjelző mellett mentünk el: A Fekete Csúcs 1043 méter magas. Nagyon meredek az út. - szolt Margit
- Hallottam és éreztem. De, most hol járunk.
- Azelőtt olvastad Radnóti Avala noteszét, akkor tudod:"Žagubica fölött a hegyekben..." Ott járunk...
Annak ellenére, hogy július vége volt, hideg, párás ózondús levegő nyomult be a kocsiba. Mindketten hangosan, nyitott szájjal nyelték az egészséges levegőt. Így, tisztították a tüdejüket, a tegnapi kénszagtól.
Margit lefékezett. A kerekek még sokáig csúsztak a kavicsos talajon.
- Megérkeztünk - szólt - itt a kocsma. Én kiszállok.
- Én is kiszállok - válaszolta Árpád - elzsibbadtak a lábaim.
- Van a kocsma előtt egy fapad. Ott leülhetsz. Én addig bemegyek, megkeresem a tulajt.
Árpád cipője alatt ropogtak a kavicsok. Néha, cipője belesüllyedt a kavicsok közé. Úgy érezte, hogy nedves, csúszós kövecskékből van az út.
- Nyújtsd előre a kezed. Előtted, a kocsma fala van. Tőle, kicsit jobbra van a pad. Maradj itt, míg vissza nem jövök.
Árpád lassan leült. Mindkét kezével, közvetlen a combjai mellett, a pad külső szélébe kapaszkodva ült.
Először ajtónyikorgást hallott, majd arca melegedni kezdett. Érezte a nap sugarait. Később, kisebb széllökéseket lehűtötték. A zizzenő, átsuhanó szellő, birkaszagot hozott magával. Úgy tűnt, valahol messze, birkanyáj legelhet. Türelmesen várt. Versfoszlányok jutottak eszébe.

A mélyben néma, hallgató világok,
Üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

Valami nedves, csiszolóvászonszerűség érintette meg újait. Rémülten melléhez rántotta mindkét kezét.
Kígyó - futott át az agyán. Tehetetlenül várta mi fog történni. Már, már segítségért akart kiáltani, amikor egy szelíd vakkantás ért a füléig. Majd, a nyüszítés mellett bégetés hangját is hozta a szél.
Újra ajtónyikorgást hallott.
- Jó helyen járunk - szólalt meg Margit - Megtaláltam a tulajdonost. A láger velünk szemben, előttünk van. A táj..
- Ne mondj semmit a tájról. Úgy se olyan mint amilyen ötven évvel ezelőtt volt - szakította félbe - csak vezess a láger területére.
A kavicsos parkolóhelyen most már többhangú lépteket hallott. Árpád tudta, hogy a tulajdonos, a Mosity is velük van. A kavicsok csikorgása megszűnt. Aszfaltos útra értek. Később valami akadozni kezdett a cipőjébe. Bizonytalanná váltak a léptei.
- Fű - röviden szólt Margit.
Megálltak.
- Itt vagyunk a láger területén. Csak egy hatalmas cseresznyefa és egy betonlap maradt meg abból az időből. Melyikhez szeretnél menni?
- Előbb a fához - válaszolta Árpád.
Balra indultak. Huszonhárom lépést tettek meg. Árpád akaratlanul, már szokásból, számolta a lépteket.
- Előtted, áll a cseresznyefa. Nyújtsd ki a kezed. Ha akarsz, maradj itt egy ideig. Én Mosity úrral körüljárom a volt lágert.
- Rendben van. Menjetek.
Árpád újai alatt a vastag kéreg halmocskái domborodtak. Lassú mozdulattal, két kezével átkarolta a fa törzsét. Bárhogy nyújtogatta őket, ujjai nem értek össze. Ha ilyen vastag a törzs, mekkorák lehetnek gyökerei - gondolta magában.

A gyökérben erő surran,
Esőt iszik, földdel él

Árpád előtt, mindig minden teljesen fekete volt. A vérrög elsorvasztotta a látóidegeit. De ha megerőltette képzeletét, gondolataiban, különös módon, a szagok, hangok és a tapintás, kivetíthetett bármilyen szellemi képet.
Bal kezével a széles törzset tapogatta. Úgy járta körül lassan, óvatosan. Félt, hogy be ne akadjon a lehetséges kiálló gyökerekbe. Megállt. Képzeletében előtte, a földön a vékony fatörzshöz támaszkodva, egy sovány, sötétszürke, kopott ruhában öltözött fiatalember ült egyedül. Kezében ceruza az ölében egy kis noteszt tartott. Tekintette a távolba, a fából épített barakkok irányába meredt. És épp onnan, a szürke ködből, lassan feléjük közeledett egy, fehér kosztümbe öltözött asszony. Fanni.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
Ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
S szép, mint a fény és oly szép, mint az árnyék...

A szél, az arcába vágott. A szürke képek szétfoszlottak. Újra csak a sötétség.
- Megjöttünk - szólt Margit - Jól vagy?
- Jól, csak most vezess a barakkok helyére.
A fa körüli séta miatt elvesztette tájékozódását. Tenyerét, Margit puha, selymes meleg keze fogta meg. Vezetni kezdte.
- Ez itt a kibetonozott rész, itt voltak a barakkok. Ha fáradt vagy leülhetsz a beton lapra. Melegen süt a nap.
- Érzem. Leülök... Ti mehettek.
Hátratett karjaira támaszkodott. Arcával kereste a nap irányát. A szél alábbhagyott. Jól érezte magát.
Margitot látta. Első találkozásukat, első sétájukat, első csókjukat. Szebbnél szebb emlékek jöttek elő. Hallotta, mert a szél messziről elhozta hangját, látta lengő szoknyáját. Érezte, hogy itt van valahol mellette és tudta, hogy ez így is marad. Még sok szép dolog fog megtörténni vele.
Talán a helyszín, vagy Miklós versei kedveséhez ébresztették föl benne ezeket a gondolatokat. Amit a sors elvett, az egyik oldalon, bőven megduplázza a másikon. Új érzelmeket, új szeretetet kapott.
Ezért volt számára érdemes tovább élni.