Öregsas2

jelige: Öregsas2
A szén és a cinege

Kemény munkásnap elé néztünk. A kitűzött végdátum viszonylagos messzesége ellenére a mindennapokra is jutott nagy sóhajt igénylő, reménytelen tűnő feladat halom, amit aznap meg kellett oldani.
Ez is egy ilyen nap kora reggele volt, a falevelek még megszűrték a várhatóan aznap is kíméletlenül sütő júniusi nap fényét.
Én értem le korábban, mintegy előkészítve a terepet, elővéve szerszámokat, és több helyről is körbejárva az épülő házat, fejben sorba rakva mit és hogy kell ma megoldanunk. Födém fent van, holnap ömleni kezd a beton könyörtelenül és súlyosan, amit erősen ácsolt zsaluval kell kordában tartanunk. Aki betonozott már készre kevert betonnal és pumpával, az tudja, itt nincs kegyelem, csak a tökéletes előkészület a megoldás. Kevés idő és hosszú feladatlista miatt elég reménytelennek tűnt hogyan leszünk készen.
Alig több mint egy hete temettük sógoromat, Mónika öccsét, a házépítés precíz mesterét.
'Ne aggódjatok, nyár közepére befejezem a bevállalt házat, és felépítjük a Tiéteket időre. Csak addig tartsatok ki!' - mondta volt, még egy hónappal korábban is.
Aztán az a májusi éjszaka és az a baleset másként döntött. Mónikának pedig még rendesen meggyászolni se volt ideje, mert a porig égett házunk helyett tél előtt itt újnak kell állnia. Alig tíz hónap, nincs idő az érzelgősségre. Még a gyászra sem nagyon, hiszen három fiú várja bizalommal, hogy megoldjuk a lehetetlent.
Ezen járt az eszem, miközben szinte önkéntelenül számolt agyam, hova, mikor, mit kell vinnem, mit kell felépítenünk ma. A félkész ház délkeleti sarkát néztem éppen, hallva hogy kis csörgéssel a reggeli bundás kenyeret és teát hozza Mónika. Nem láttam még, csak hallottam ahogy közeledik.
Néztem felfelé, oda a magasba, a legnehezebben elérhető pontra, hogyan fogok oda biztonságosan feljutni, és ami még fontosabb, stabil zsalut építeni?
Ekkor érkezett meg Ő, a kis széncinege.
Nem tudom figyelt-e már egy ideje, csak azt vettem észre, hogy jobb vállamra száll. Kővé dermedtem ettől a soha meg nem élt tapasztalattól, és éreztem, ez a pillanat valamiért rendkívüli, nem törhetem meg a különlegesség pillanatát.
Ekkor már Mónika közeledése egyre jobban hallható volt, és bár éhes is voltam, vártam a csörgést okozó reggeli megérkezését, de féltem a zaj, megtöri ezt a ritka szent pillanatot, és elriasztja hirtelen érkezett kis társamat, aki közben a fülem mellett folyamatosan csicsergett.
Lassan, szinte észrevehetetlen sebességgel emeltem fel könyököm vállammal egy magasságba, hátha odébb sétál a kis madár, ne csak halljam, talán láthassam is.
Mintha Ő is erre várt volna, szépen elsétált az immár vízszintesen tartott felkaromon a könyökömig, és egy pillanatra sem hagyta abba a csicsergést.
Mónika már fel is tűnt, és szólt is, természetes hangerővel.
⁃ Hát Te mit állsz ott, gyorsan tedd oda azt a raklapot, forró a tea...
Én azonban meg sem mozdultam, és csak összeszorított szájjal próbáltam csendre inteni.
Szinte esélytelenül próbálkoztam a fogaim között úgy kipréselni a szavakat, hogy a távolságot és az Ő beszédét is sikerüljön áttörjem.
⁃ Csendesebben.... vedd elő a telefonod, fényképezd le - mondtam, ami persze elég érthetetlenül hangozhatott.
Kellett is egy kis idő, amíg megértette, és óvatos sietséggel lepakolt. Elővette a telefont, és készített pár képet.
Persze az izgatottság átült rá is, nem lehetett nem különleges szent alkalomnak tekinteni. De hát a munka rengeteg, el kell engedni a csodát.
Azonban a csoda nem engedett el minket.
Lassan a könyökömhöz emeltem bal tenyerem, és Ő hagyta, hogy óvatosan megfogjam. Lágyan körbeöleltem, de Ő meg sem rezdült, csicsergett tovább a bizalomnak olyan hihetetlen természetességévek, amit nem érez ember szinte sohasem.
Közben Mónika is érdeklődve jött közelebb, és vizsgálta most már két markomban körbeölelt kis madarat az ujjaim rései között.
⁃ Ez hogy...?
⁃ Nem tudom. Egyszer csak itt volt.
⁃ Engedjük el...
⁃ Igen... - mondtam én is, és tenyerem lassan nyitva emeltem egyre feljebb, azzal a mélyen bennünk lévő mozdulattal, amikor valami törékenyt kell útjára engedni.
Ő azonban nem tervezte az útra bocsátását, és szinte furcsállva nézett ránk, mintha jelezné 'Ti bolondok vagytok? Miért mennék el?'
Odébb vittem, és rátettem egy bokor ágára de mire visszaértem, már ott volt a Mónika által rögtönzött raklap asztalon, a tányéron lévő bundás kenyerek, és teás poharak között.
Így kezdtünk óvatosan, majd egyre bátrabban enni, egyre természetesebben elfogadva, hogy mai reggelinkhez új társunk akadt. Mintha valaki küldte volna, hogy újabb reményt adjon, amire bármilyen kemény is az ember, néha szüksége van.
Alig szóltunk, és Ő vagy hozzám, vagy Mónikához totyogott, felreppenve Mónika lábára is, elfogadva a felkínált kis falatokat.
Nem volt kedvünk megmozdulni sem, csak ültünk, néztük és ezt az ajándékba kapott békét és időt élveztük.
Gyorsan közeledő autó gumiján megpattanó apró kavicsok egyre erősebb zaja hozott vissza minket a valóságba,
-János jön... - és a felbukkanó fehér autó be is fejezte a megkezdett mondatomat.
Barátunk szabadságot vett ki három napra, hogy segítsen nekünk. Frissen és a megszokott széles mosollyal pattan ki az autóból.
⁃ Sziasztok! - de egyből megérezve a pillanat furcsaságát, vagy csak azt hogy ülve talált minket, már folytatta is - csak nincs valami baj?
⁃ Szervusz... nem, nincs. Gyere közelebb - álltunk fel lassan, mi is lépve egy kicsit köszöntésére.
⁃ - Mi van veletek? - kérdezte, nem így szoktuk fogadni.
⁃ - Nézd! - mutatott Mónika a kis cinegére.
János értetlenül nézte, szót szó követve meséltük a rövid történetet. Közben kis barátunk békésen figyelt, kicsit odébb röppent, de messzire nem ment el tőlünk, mintha csak távolabbról akarta volna felmérni a jövevényt, mire is számíthat tőle.
Persze tudtuk, a nap nem állhat ebből, bármilyen különleges is, hiszen holnap itt nagy sürgés forgással rengeteg beton fogja keresni a helyét, ami még sehol sincs elkészítve.
Újra átvette tehát a kényszer és a racionalitás az irányító szerepet. Elkezdődött hát a tempós munka. Fűrész, kalapács, fúró és csavarbehajtó recsegő hangja vette át a csend felett az uralmat. Hangos vezényszavak, 'fogd meg!', 'oda tedd!' és társai, csak ami bármely építkezésen hallható. Néha ki ki nézve, és látva, a kis cinege még mindig ott van velünk. Az új ember és új ritmus csak rövid ideig küldte kicsit távolabb, de mindig látótávolságon belülre. Aztán újra egyre közelebb jött, majd hol hozzám, hol Mónikához repült, azonban Jánost, bár jelenlétét elfogadta, tisztes távolban tartotta. János, meg mindig érzékenyen tekintve a világ racionálisan nem érthető részére, csak csóválta értetlenkedve fejét, néha hangot is adva annak, hogy ez bizony nagyon furcsa dolog.
⁃ Ez egyszerűen hihetetlen... - mondta egyszer.
⁃ Az. Pedig itt van. Látjuk. - válaszoltam.
Mintegy 4-5 órán keresztül volt velünk, de csak vagy Mónikán és közelében, vagy csak ugyanúgy nálam. Vagy ott, vagy itt, végig csicseregve magyarázva, valami nagyon fontosat.
Úgy kellett Mónikának néha kézzel megfogva odébb tennie, hogy meg ne sértse amikor dróttal dolgozik.
Én egy kicsit üszkös gerendát, régi házunk maradékát hoztam befelé az épülő házba, hogy biztos alátámasztásként szolgáljon későbbi nappalink ajtaja fölötti koszorú zsalujához. Ő egyszer csak a végére ült, és előttem a fel és alá, a lépéseim ütemére lengő gerendán, mint egy viharos tengeren a hajó orrában a kémlelő matróz, ringatózott. Egyszerre volt szürreális, természetes és vicces, ahogy minden eddigi tapasztalatomnak ellent mondva 'cipeltette' magát. mintha biztos akart volna lenni, jó helyre kerül ez a gerenda is. Mikor felállítottam, éppen ide, ahol most a kanapén kényelemben írom le mindezt, fittyet hányva, hogy immár az eddig vízszintes gerenda függőlegessé lendült, vele együtt fordult Ő is, kis karmaival kapaszkodva a tűz által szenes bevonatot kapott fába.
Kicsit várt, majd kis csiviteléssel, mintha leigazolta volna, hogy 'Itt pont jó!' reppent odébb utat engedve, hogy kalapács ütésekkel helyére szorítsam, és ácskapoccsal rögzítsem az ideiglenes támaszt.
Mikor készen lettem, nem kalapáltam többet, visszarepült, és kis karmaival újra megkapaszkodott a kicsit elszenesedett oszlopon, régvolt házam tanúfáján. Szén és a cinege.
Lassan eljutottam a reggel aggodalommal figyel délkeleti sarok rögzítéséhez is. Nagy létra is csak nyújtózva elég, egyik kézzel kapaszkodva, másikkal fejem felett tartva az ütve-fúrót, készítve a furatot az ideiglenes rögzítéshez. Mikor már a kicsit kisebb zajjal járó csavarbehajtót tartottam fejem felett, már arra szállva, szinte biztos-ami biztos a legközelebbről nézve jól csinálom-e üldögélt és nézelődött. A csavarbehajtó recsegése ellenére békésen gubbasztva rajta, messze a magasban, miközben letekintve Jánost láttam, aki csípőre tett kézzel nézte amit látnia kellett, mert mesélve úgy sem hitte volna el. Tán én sem, tán más se.
Így telt a délelőtt. Együtt zsaluztuk feleségemmel a mostani étkező sarkát, mikor, mikor útban volt, ezért kedvesen megfogtam, tenyeremet újra felemelve és kinyitva az ég felé emeltem.
Mónika szólalt meg.
⁃ Menj utadra, köszönjük, hogy itt voltál...
És Ő, még csiripelt egy kicsit, majd hátat fordítva nekünk, átrepülve a magnólia felett távozott délnyugat felé.
Sose láttuk utána, de lehet, hogy kicsit messzebb még követte mit és hogyan csinálunk. Hangja elveszett a sok száz vagy ezer madár és az építkezés hangja között, kis teste meglapult valamelyik közeli fa vagy bokor ágán, de ezt már sohase tudhatjuk biztosan.