ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Várni öröm


Czeglédi Eszter Dóra
Várni öröm

Sportot űzök abból, hogy ha lehet, juszt se úgy vagy akkor csináljak dolgokat, ahogy a legtöbben. Talán azért, mert nem szeretem a tömeget, annak ellenére, hogy bőven volt részem nyüzsgésben.
Ha egy megállóban megállunk, hagyom, hadd nyomuljon az ajtóhoz a leszállók nagy része, és, ha egy mód van rá, mögöttük és tolongás nélkül szállok le. Ha vége van a színházi előadásnak, akkor megyek ki, amikor már a nagyja elvonult. Koncerten sem a dühöngőben van a helyem. Csizmát februárban veszek - és hogy milyen jó is rájönni novemberben, hogy van egy vadonatúj lábbelim télre, és nem akkor kell keresni! Ugyanez a fürdőruhával februárban. Ha úgy van kedvem, a kakaós csigát nem letekerem, hanem harapom, mint egy hamburgert. És nem tudnának rávenni, hogy letáborozzak órákkal, akár napokkal egy felkapott esemény előtt egy helyen, csak azért, hogy le ne maradjak a látványról.
Ehhez a jó szokáshoz híven, amikor a jónép a karácsony előtti utolsó napokban kétségbeesve futkos, hogy beszerezze az ünnepi menü utolsó hozzávalóit, vagy a Mad Man 5.0-t, amiért Janika rágja a szülei fülét, mert milyen ciki, hogy neki csak 3.0 van - na, ilyenkor én legfeljebb forralt bort iszogatva grasszálok a bevásárlóutcában, esetleg ötletszerűen meglepem magam valamivel - és örülök a nyugodt estének. Voltam már az aréna dühöngőjében is, és vontattam haza mázsás szatyrokat karácsony előestéjén, de ez a változat jobban tetszik.
Most is még csak november közepe van, nekem már majdnem késő elkezdeni az előkészületeket, de a boltok már teljes pompájukkal csábítanak. A népsűrűség átlagos, így tettre készen ballagok be a bevásárlókocsi fedezékében az ajtón, azzal a feltett szándékkal, hogy nem a reklámok, vagy az áruk cseles elrendezése alapján fogom becserkészni a cuccot, hanem a bevásárlólistám mentén. Jó, hogy írtam listát, valahogy nagyon elkalandoznak a gondolataim. Ösztönösen próbálom megfogalmazni, ahogy minden évben, hogy mit is várok a karácsonytól, aktuálisan, és úgy általában.

Lássuk azt a listát!
Adventi naptár a gyerekeknek, ahogy mindig. Szaloncukor, természetesen kókuszos.
Odanézz! Ez lenne az új Gerold kockacukor reklámfigurája? Ne nevettessetek, ez a horrorteremtmény inkább a low carb étrendre motivál!

Apropó, kockacukor.
Gyerekkoromban úgy kaptam kávét, hogy belemártottak egy kockacukrot, és azt megkaphattam.
Életem első 25 karácsonya mesebeli volt. Két hétig csak a pirosan és aranyban és ezüstben csillogó csomagolópapírok, az ünnepi fények, hógolyózás, kirándulások, és ami a legfontosabb, mindenki együtt volt, mindenkivel találkoztunk. Akivel évközben ritkán, azzal is.
Igencsak földszintes koromban egyszer egy karácsonyi vásárban sétáltunk, és a környéken fiákerek is voltak. Megengedték, hogy adjak egy kockacukrot az egyik patásnak, amitől egyszerre kibújtam a bőrömből és tele lett a gatyám. Ez a ló, gondoltam, gyönyörű, kedves, és igazán megérdemli azt a kockacukrot - de akkora, mint egy hegy, és mi van, ha leharapja a kezem? Végül összeszedtem a bátorságom, és odaálltam a paci orra alá. Mielőtt meggondolhattam volna magam, a jobb kezemet szorosan a szememre szorítottam, és a balban lévő kockacukrot az ég felé nyújtottam, széttárt tenyérrel. A jobb kezemre mégis nagyobb szükség van, ha már választani lehet. Kissé remegő kezekkel-lábakkal vártam, mi fog történni. Szüleim a partvonalról szurkoltak, és enyhe derültséggel tudatták velem, hogy lábujjhegyre kell állnom, mert a paci a hámban nem tud annyira lehajolni. Na, még ez is. Utólag büszkén jelenthetem, hogy a küldetés sikerült. Csak egy pillanatig éreztem valami puhát és meleget a tenyeremen, és a cukorka eltűnt.
Miért hagynám hát ki Pepét, a következő generáció tagját az élvezetből? Még mindig jobb a kockacukor, mint a Mad Man, nem igaz? Na, gyere Gerold, elviszlek!

Kakaópor, csakis holland, keksz, rumaroma, meggybefőtt, barackkonzerv... igen, a többi gyümölcsöt majd frissen.
Magunk közt, mekkora fantázia kell ahhoz, hogy a kókuszreszeléket Hóesésnek nevezzék... de ha már itt tartunk, jöhet belőle néhány csomaggal.
És akkor már egy kis aroma is.

Apropó, hó.
Ez egy olyan jelenetet juttat eszembe, amikor egy Disney-filmben éreztem magam. Középkorú tinédzser voltam, karácsony előtt volt, és igen, tényleg a várakozás lengte be a levegőt, nem más. Hazafelé tartottam, ami adott esetben azt jelentette, hogy megtaláljam a 42-es kocsit, lehetőleg még azelőtt, hogy kigurulna mellőlem a vonat. Segítségemre sietett a kalauz, akin szintén éreztem a várakozás örömét. Felvilágosított, hogy célravezetőbb, ha a másik irányban keresem a 42-est, nem arra, amerre futottam. Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, és én megfordultam. Ebben a pillanatban kezdett esni a hó, az első a szezonban, és egy pehely egyből az orrom hegyén landolt. Túl sok időm nem volt kiélvezni a helyzetkomikumot, szedtem a lábam. Végül szerencsés módon velem együtt indult el a vonat.

Na, tovább. Szalámi, fagyasztott pulykamell és vegyes zöldség, rizs...
Most jön még a neheze, kit mivel lepjek meg?
Étkészlet, jénai - nem, nem jó. Pihe-puha takaró, ennek a húgom örülni fog. Ó, igen, egy sakktábla! Ezt is elvisszük, mert Lacika nagy érdeklődést mutat a játék iránt, és a tehetséget idejekorán támogatni kell.
Ez meg mi? Valaki vicces kedvében lehetett, amikor egy csomag almát hagyott a műanyag játékok között. Szegény almák, olyan szomorúan mosolyognak, és a csomagolásuk is sértetlen, kimenekítem őket.

Apropó, alma.
A fiákerekkel, azaz inkább az őket húzó négylábúakkal jóval később, kifejlett koromban is volt egy kalandom. Akkoriban a belvárosban dolgoztam, és ebédszünetben szerettem tenni egy kis sétát a környéken. Egy napon gondolataimba mélyedve egy almát rágcsáltam, miközben megálltam figyelni az utca túloldalán galambokat etető öregurat. Magával ragadó csendélet volt, a bácsi a galambok között, fölötte a rusztikus stílusú erkély. Ha tudnék festeni, tényleg megfesteném ezt a képet. Ezen méláztam, amikor a jobb fülem mögött valami nagyot, meleget és nedveset éreztem, ami finoman fújtatott. Kellett vagy három másodperc, mire rádöbbentem, hogy az ott parkoló fiáker elé kötött lovacska mutat intenzív érdeklődést az almám iránt. Természetesen megosztottam vele.

Ezt a sok mindent mind haza is kell vontatni, szóval célozzuk be a pénztárt. Van még idő összeszedni a hiányzó dolgokat és gondolatokat decemberig, ez benne a jó.

A pénztáros fiú üde változatosság gyanánt nem fásult bele a munkájába, fürgén csipogtatja végig a szajrét, és közli a végösszeget.
Amíg a bankkártyát keresgélem, a következőt kérdezi:
- Készülsz már a karácsonyra?
Hogy készülök-e - gondolom. Nem látod a szaloncukrot, a kókusztekercs klasszikus tartozékait, az almát és a szegfűszeget, amiből tudvalevőleg asztaldíszt szoktak készíteni, a takarót, ami olyan puha, hogy az csak ajándék lehet, és a többit?
Felemelem a fejem, és feltett szándékom, hogy egy gúnyos pillantással belé fojtsam a provokációt. Azonban csak nyílt mosollyal találkozik a tekintetem. És már mosolygok én is.
- Ó, igen, nem lehet elég korán elkezdeni, nem igaz?

Pakolás közben azon gondolkozok, milyen igaza van a srácnak. A szaloncukor, a díszlet, az ajándékok szuper, ha megvannak, de nem minden. A szeretteinket látni nélkülözhetetlen része az ünnepnek. Az igazi készülődés azonban lélekben zajlik. Ürülni egy hópehelynek, egy összemosolygásnak, egy simogatásnak, és egy ingyen adható és kapható kedves szónak, egy szőrös vagy tollas teremtmény csodájának. Minden különösebb ok nélkül örülni. Egyszóval, teret adni a szeretetnek. Igen, így kell készülni. És nem csak a karácsonyra.
Biztos, hogy máskor is jövök ide vásárolni!

doboz alja
oldal alja