ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Vakokról látóknak


Kovács József

Vakokról látóknak

Ha úgy gondoljátok, hogy a vakok életéből egyszerre szemük fényével, teljesen kialudt a humor fénye is, no akkor barátaim, rosszul ítélitek meg őket!
Igaz, hogy lelki világuk súlyos megrázkódtatásnak van kitéve, például, azok esetében, akik e fogyatékossággal születnek, és tudatosodik bennük a sötétségre ítéltetés, vagy másoknál, akiknél fiatalabban vagy idősebben következik be a tragédia. De legtöbbjük, azzal együtt, hogy tudatában vannak sorsukkal, lehetőségeikkel és valós értékeikkel, mégis megtanulnak fogyatékukhoz viszonyítva, a megmaradt lehetőségüket kihasználni és úgy a maguk számára, mint a társadalom számára is értékes emberekként élni.
A pillanatnyi rövidzárlat, mely elfolytja lelkükben a humor lángját, életkedvük visszatérésével ez is újra fellobban. Mégpedig oly annyira, hogy saját szerencsétlenségüket is humoruk tárgyává teszik. És itt mutatkozik meg az a fantasztikus lelki erő, amely ezeket az embereket visszaadja az életnek, ujjá formálván őket.
Hogy igazoljam mindezeket, egy rövid írásommal, iskoláskori emlékeimmel elégítem ki kíváncsiságaitokat. Az pedig, hogy menyiben van igazam, döntsétek ti el!

Első éves voltam, Bukarestben, a vakok iskolájában, ahol jó négy hónapja koptattam a már amúgy is elkopott padokat. Egy vasárnap délután, úgy határoztunk még három, szintén százszázalékos vak sorstársammal, hogy ebéd után kilépőt kérünk, és ismerkedünk egy kicsit a fővárossal. Fehér bottal, sötét szemüveggel felszerelve el is hagytuk az iskola udvarát. Az első sarokig párosan, ketten-ketten egymást karonfogva haladtunk. Majd, az az ötletem támadt, talán így még buzinak néznek minket, menjünk tovább libasorban, egymásután úgy három - négy méterre, így a fehérbotot is jobban használhatjuk, (mert kiruccanásunk egyik fontos célja volt a fehérbot használatának gyakorlása a forgalomban, mivel, ezt mindegyikünk csak iskolába jövetelünk óta kaptuk kezünkbe). Így meneteltünk, nem túlzott iramban, jobbra, balra kopogtatva a járda kövezetét új barátunkkal. A fehérbot használatáról, némi oktatást kaptunk egy szintén vak tanárunktól, de azért még nagyon is kezdőknek bizonyultunk. A sort az ötletadója vezette. Néha, megálltam, és bele hallgattam a sötétségbe, és hallottam kollégáim kopogtatásait is utánam. Így haladva, egyszer csak elfogyott a járda és egy parknak vélt területre értem. Néhány lépés után, mikor botommal egyet jobbra koppintottam, de közbe előre léptem egyet, és már zuhantam is egy méteres árok fenekére. Ebben a pillanatban, hallottam, hogy kétségbe esetten, valaki felkiált az ároktól egy kicsit balra.
-Egy vak bele esett a gödörbe és még jönnek hárman!
De mire jajgatását befejezte, és én is magamhoz tértem volna, kollégám már landolt is a hátamon a gödörben. De ekkor én már megálljt vezényeltem, úgy ahogy megbeszéltük induláskor, hogy majd én figyelmeztettem őket, ha valami akadályba ütközünk. A szemtanunk, aki megelőzhette volna mindezt, még mindig egy helyben állva, tenyerét csapkodva sipákolt a gödör szélénél. Egymást kisegítve kikecmeregtünk gödrünkből, és mivel alaposan besároztuk ruháinkat, az egész osztag visszament az iskolába. Kollégáink jól szórakoztak, mikor elmeséltük nekik, az első fővárosi fehérbotos kirándulásunkat. Az egyikük meg is jegyezte: talán vissza kellene menjetek, hátha még a bácsi most is ott áll, egy újabb előadásra várva!

Iskolánk, amelyben gyógymasszőri kiképzést kaptam, két épületszárnyból állt. Az egyik a régi, melyben én is tanultam és aludtam, amelyet még Románia első királynője építtetett. És egy újabból, amit már a népi hatalom vakok iránti odafigyelésének köszönhettünk. Ez az új épület, az iskola hátsó udvarában épült, és a gyengén látók tanultak itt. Iskolánk hátsó udvarában voltak még a szakmai műhelyek, és egészen hátul, az öreg eperfák és a sportpálya mögött egy sertésól meg egy istálló, melyben a disznókon kívül egyetlen állat, egy szamár lakott. E mindenkinek kedves szamárral bonyolította le Mihály bácsi a kisebb fuvarozásokat, mint pl. a konyhára szükséges élelmiszer beszerzést, a konyhai hulladékoknak a sertéshizlaldához való elszállítását stb.
Hasznos kis állat volt ez a mindenki által kedvelt és etetett kedves kis szamár. Történt egyszer, hogy egyik vak tanárunk, kezében egy nejlon zacskóval, melyben frissen vásárolt zsemle lapult, az új iskola felé menet (mivel órakezdésig még bőven volt ideje), egy kis sétára indult az eperfák árnyékában. Néhány gyerek a fák árnyékában beszélgetett. Tanárunk, hirtelen megváltoztatta útját, és a hang után feléjük tartott, hogy egy az óráról ellógott tanulókat felelősségre vonja.
Egyik kezében az aktatáskájával, másikban a nejlon zacskójával egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki ráncigálja a zacskót a kezéből.
Melyik vagy te? Ülj nyugton, míg el nem kapom a füled, ha éhes vagy, mindjárt adok én neked egy zsemlét, de ne szemtelenkedj! - mondta, és elrántotta a zacskót. De néhány lépés után, a jelenet megismétlődött, ekkor tanárunk dühösen kiáltott fel:
- Mondtam, hogy adok, de ne viselkedj úgy, mint egy szamár!
- Pedig, kedves kolléga, ez már csak úgy fog viselkedni, mint egy igazi szamár! - szólt mosolyogva egy éppen órára siető tanárkolléga. - Mert az, aki veled incselkedik, épp a mi kis szamarunk, ő akarja megosztani veled zsemléidet.
Mindketten jót nevettek, tanárunk, kivett egy zsemlét zacskójából és látó kollégájának nyújtotta.
-Add, légy szíves oda neki! - mondta, a szamár felé fordulva, és nevetve még hozzátette - És a jövőben kérjél, ha valamire szükséged van!

Iskolánk, nagyon jól fel volt szerelve és el volt látva tapintható szemléltető eszközökkel, úgy a természetismertető órákra (kitömött állatokkal, madarakkal, gipszből készített, kettőbe vágott fatörzsekkel), mint a földrajz órákon használt tapintható térképekkel is. Az egyik órán épp az erdei állatokkal ismerkedtünk. két napig mindenki tapogathatta, ismerkedhetett a kitömött állatokkal, tanárunk segítségével. Aztán következett az óra, amikor felelni kellet mindenkinek az addig tanultakból. Mindnyájunknak három állatot kellet felismerni, melyeket tanárunk adott kezünkbe. Elsőnek az egyik leggyengébb tanulót hívta ki felelni.
-No, Petike, melyiket szeretnéd felismerni? - Mindegy, - felelt ő izgatottan - mindegy.
-Na, akkor lássuk ezt! - mondta a tanár, és kezébe adott egy kitömött állatot. Peti barátunk, hosszasan tapogatta, forgatta kezében, majd boldogan felkiáltott: Ez egy mókus!
-Biztos vagy benne?
-Igen, egészen biztos.
-És miről ismerted fel?
-Erről a szegről, itt a deszkában, melyhez a mókus rögzítve van, amely legalább egy centire kiáll a deszkából.
Ennek hallatán, hangos nevetésben törtünk ki, tanárunk pedig csak ennyit mondott:
-Megfigyelő képességedért kapsz egy ötöst, válaszodért pedig egy egyest.

doboz alja
oldal alja