ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Vakok Világa 1942. február


Vakok Világa
5. évf. 2. szám
1942. február

a Vakok Szövetsége kiadványa.
felelős szerkesztő: dr. vitéz Kassay Béla
Budapest, 14. Hermina-út 7.
telefon: 496 100
postatakarékpénztár: 44744.
pénztáros: Lefort Géza, Budapest, 14. Francia-út 42. (szombaton este 5-7 a Társaskörben)
telefon: 297 500
kiadóhivatal: „Vakok Világa", Budafok, Apponyi-út 21.

A Vakok Szövetsége tagdíja évi két pengő. A Vakok Világa évi előfizetése tagnak 1,20 nem-tagnak 3,70 P.

Tartalomjegyzék:

Szövetségi hírek
Vak iparosok figyelmébe
Fontos címváltozások
Visszapillantás
Hirdetések
Rövidírás-gyakorló szöveg
Ulrich Hildebrandt
Hírek a nagyvilágból

Hirdetések:

Egyoldalas 9- és 21-soros pontírótáblát venne: Solti György, Budapest, 7. Dohány-u 30
- Domború számlappal ellátott óráját 12 P-ért eladná Fekete Sándor, Túrkeve, Szolnok megye, Nagy-u. 4.

Szövetségi hírek.

A dec. 21-én tartott választmányi gyűlésen 54 új tagot vettek fel, s ezekkel a VSZ tagjainak száma 893. Karácsonyi ajándékul a választmány kb. 1200 Pt osztott szét. Örömmel vette tudomásul a választmány, hogy a táblagyártás előmunkálatai a budafoki műhelyben megindultak. Ugyanoda telepítették ki a VV-nak eddig Rákoshegyen működött kiadóhivatalát és nyomdáját is. Ennek teendőit ezután is a régi felelős nyomdász látja el.
A zenei szakosztály beszámolóját később ismertetjük.
A VSZ ez idén is szándékozik iparos-tagjai készítményeivel részt venni a nemzetközi vásáron. Felhívjuk a figyelmet rá, hogy megfelelő kiállítási anyagról jó-előre gondoskodjanak.
A választmányi gyűlésen nagy-jelentőségű, fontos javaslatot terjesztett elő Solti György alelnök. Bejelentette, hogy ő évekkel ezelőtt alapítványt tett Vakok Otthona létesítésére, amit 3000 Pvel kezdett meg, s egyre növelni akar. Ez az alapítvány a VGYO egyesület kezelésében van. Javasolja, hogy ugyanerre a célra a VSZ is kezdjen gyüjtést tagjai között, s nyisson számlát, melyen a Vakok Otthona céljaira befolyt adományokat kezeljék. A választmány egyhangú lelkesedéssel fogadta az indítványt, s felkérte a VV szerkesztőjét, hogy a lapban nyisson rovatot a Vakok Otthona ügyének, s közölje azok nevét, akik e célra adakoznak. Kimondotta, hogy a legkisebb adományt is elfogadja, s a rovatban megköszöni. Kéri a csekklapon adakozókat, hogy a csekk hátlapján tüntessék fel, hogy az adomány erre a célra van szánva. A rögtön megindult adakozás a következő eredménnyel járt: Solti György gyüjtése 50, dr. Csurgó György, Kaposvár 100, Molnár Gyula, Kispest 100, Néray Lajos 100, Szerényi Károly 100, dr. Vas Tibor 50, Hecht Miklós 10, dr. vitéz Kassay Béla 100.

A zenei szakosztály

1942. január 3-án tartotta alakuló gyűlését a Vakok Társasköre társalgójában. A húsznál több érdekelt jelenlévő az ügy érdekében azonnal komoly munkához fogott. A szakosztály vezetőjéül Jármer Lajost, a József Nádor-intézet zenetanárát választották meg.
A zenészek legégetőbb kérdései nagy számban kerültek megvitatásra.
Első a zenészek elhelyezkedése, mely az ügynökök félreállítása következtében új megoldást kíván. A továbbképzés, új hangszerek oktatása és az új zeneszámok minél rövidebb időn belül kívánatos betanítása szintén sürgős feladatok. A kölcsön-kottatár kérdése, kisebb zenei együttesek szervezésének lehetősége, valamint a baráti és szakmai szellem ápolása kerültek még tárgyalásra.
Az előadó a legközelebbi közgyűlésig végzi munkáját és így szakosztályi ügyekben hozzá kell fordulni, mint a szakosztály vezetőjéhez. Címe: Jármer Lajos, Budapest, 14. Kronberg-u. 29. A zenész-szakosztály minden hó 1-én d.u. félnégykor tartja a Társaskörben találkozóját. A zongorahangolók is e szakosztályhoz csatlakoznak.
Belépésre való jelentkezések, más szakcsoportok alakítására vonatkozó kívánságok írásban a következő címre küldendők: Solt János, zeneiskolai igazgató, Budapest, 10. Nyitra-u. 4.

Vakok Otthona céljaira lapunk zártáig még a következő adományok érkeztek:
Hlatky-Schlichter Gyula 500, Szigeti Sándorné 100, Karpelesz Sándor, Szigetvár 20.

A Vakok Otthona alapjára a legkisebb adományokat is köszönettel fogadjuk és lapunkban nyugtázzuk. A példa lelkesítsen mindenkit!

Vak iparosok figyelmébe.

1940 tavaszán fogamzott meg az a gondolat, hogy a vak iparosságot addigi elzárkózottságából kiemelve, szerephez juttassák a nagyközönség előtt a nemzetközi vásár nyílvánossága révén. A gondolatot tett követte. Úgy a VSZ vezetősége, mint a vásár igazgatósága a legmelegebben karolta fel ügyünket. Így vált lehetővé, hogy az 1941. tavaszán rendezett nemzetközi vásáron a kiállítók soraiban a magyar vak kéziiparosokat is ott találta a közönség. A kiállítás kevés résztvevővel, de biztató eredménnyel zárult. Ahogyan a beszámolóban olvashattuk, a közönség nagy érdeklődésének erkölcsi és anyagi nyomai vannak. Mi azonban megállapíthatjuk, hogy törekvésünk nem járt kellő sikerrel legalább a vak kiállítók tekintetében. Ez indít most arra, hogy a tavasszal sorra kerülő kiállítás előkészítése érdekében felhívjam már jóelőre iparostársaim figyelmét a vásárra azzal a kéréssel, hogy érezze mindenki, akinek a kiállításra módja van, kötelességének szeretettel támogatni a mozgalmat. Ne riadjon vissza senki az esetleges kiadásoktól, amivel az áru szállítása jár. A kiállítással a magunk jövő anyagi boldogulását s társadalmi megbecsültetésünket szolgáljuk a látók versenyével és a gyáriparral szemben. Ez úton is bizonyítani kell, hogy képesek vagyunk munkálni jövőnket, és bírjuk és vállaljuk is a reánk eső munkát. Csináljunk e kiállítással is propagandát, mely alkalmassá teszi a talajt, hogy felépíthessük rá a szebb jövőt. Kezdjük el már most a legszebb és legjobb áruk készítését és jelentkezzünk legkésőbb március 31-ig a részvételre.
Fekete Sándor.

Fontos címváltozások:

„Vakok Világa", Budafok, Apponyi-út 21. címre kell írni az ujság küldésére vonatkozó ügyekben; itt lehet rajzpapírt rendelni az érte járó bélyegek beküldésével.
- A rövidírású könyveket ez-után a Vakok Központi Braille Könyvtára, Budapest, 14. Ida-u. 5. adja kölcsön.
- A teozófiai könyveket:
Mittrovácz Miklós, Rákoshegy; eszperantó és nyelvtanulási könyveket dr. Bánó, Bpest, 3. Végvár-u. 2. címről kell kérni.

Visszapillantás.

Tíz év előtt egy ifjú muzsikus hagyta el a Vakok József Nádor-intézetét. Nem tudja, csak sejtette, hogy az élet küzdelmes, nehéz. Elképzelte, hogy mint kántor, hamarosan elhelyezkedhetik és akkor... És jöttek a szebbnél-szebb tervek. „Lesz egy állandó kis ének-együttesem." Gondolta, s ha majd megmutatja, mit produkálhat egy vak ember, ha akarata erős és ha rendíthetetlen szilárdsággal kitart elhatározása mellett. Azután jött az élet. Igen, jött; s vele a csalódás, a kiábrándulás. A fiatalember mindjárt érezte, hogy amit elképzelt, vagy helyesebben, megálmodott, az legalábbis egyelőre szép álom marad. Szomorúan dörzsölte szemeit, mint aki szép álom után egy igen sivár valóságra ébredt. Igen, így történt ez egy évtizeddel ezelőtt. Jól emlékszem; hiszen ez az ifjú ember én voltam. Előttem volt azon sorstárs-kollegák esete, akik kikerülvén az intézetből, hamarosan elhelyezést nyertek. El sem tudtam képzelni, hogy ez esetleg másképp is lehet. A sok eredménytelen kérvény, s egyéb tapogatódzások sikertelensége lelohasztotta reményeim pocakját, s mint egy szárnyaszegett madár, vergődtem nagy tehetetlenségemben. Közben teltek az évek. Istenem! Mennyi álmatlan éjtszakát vittek el felettem ezek az évek. Szerettem volna továbbtanulni. Erre azonban még gondolni sem lehetett. Hiszen szüleim szegények voltak. Többen is vagyunk testvérek. Volt azonban egy nagy kincsem, s ez őrzött meg a kétségbeeséstől, s ez vezet ma is biztos léptekkel: az Istenbe vetett bizalmam és hitem. E nélkül mit sem ér az ember iparkodása és hite, ezzel azonban minden kérdés megoldására talál.
Öt év telt így el. Közben eljártam a helyi plébánia-templomokba. Miséket és egyéb ájtatosságokat láttam el, persze csak úgy szívességből, hogy megismerjen a gyöngyösi közönség. Egy ideig csak ment valahogy a dolog, de egyszerre csak szüleim únni kezdték, mivelhogy kívül laktunk a városon s kísérő nélkül viszont nem engedtek elindulni. Beláttam, hogy igazuk van, amennyiben minden esetben valakit elvontam a munkától, ez pedig fontosabb volt mindennél. Így fájó szívvel kellett lemondanom kis élvezetemről, amely azonban az egyetlen gyakorlási lehetőséget is jelentette számomra. Emlékszem, milyen mély hatást váltott ki, mikor hetenkint egyszer, csak vasárnap hallottam orgonaszót. Úgy éreztem, minden kötél szakad s hiába, nincs kivezető út. Jóleső érzéssel töltött el, ha egy-egy jóbarátomnak elpanaszolhattam ügyes-bajos dolgaimat. Ez azonban nem változtatott a szomorú tényeken semmit. Egyszer azonban mégis történt valami: a kántorunk beteg lett, helyettesítésével engem bíztak meg. Díjazásom csekély volt ugyan, de mégis dolgozhattam, és ez a fő. A templomi szolgálat símán ment. A temetéseknél azonban érthetetlen és oktalan kifogásokkal jöttek. Az egyik pl: „Hogy veszi ki magát, hogy egy vak temessen, akit vezetni kell?!" Mások meg a kézzel való olvasást kifogásolták. A főnök úr végtelen jó ember ugyan, de a híveket sem akarja felbőszíteni. Így hát ismét egy fájdalmas érvágás: nem mehetek temetni. Kántorunk halála után kb. másfél évig tartott a pünkösdi királyság. 1933 karácsonyára megtörténtek a választások. Mindkét plébánia új kántort kapott. A pályázaton részt vettem, jó minősítést értem el, szép ígéreteket is kaptam, s már-már azt hittem, feljön az én csillagom, de csakhamar tapasztalnom kellett, hogy még mindig nem eléggé érett a közvélemény.
Hiába, Gyöngyös agrár-város, s az alacsonyabb népréteg még nincs ránevelve, hogy ha valaki vak, azért még nem koldus. Elkeseredésemet növelte még, hogy nem járhattam egyedül. Mint-hogy közvetlen környezetem felfogása elég konzervatív volt, hozzászámítva még az elszenvedett sikertelen próbálkozásokat, magam is belefásultam egy időre, s csak éltem egyik napról a másikra, állandó letargiában. Közben azért mégis megpróbáltam, bár tudtam, hogy eredménytelenül, egy-egy kérőlevelet meneszteni a nagyméltóságú püspöki kar valamennyi tagjához, s hivatkozva eddigi működésemre, elpanaszoltam szomorú sorsomat. Nagy részvéttel válaszoltak, de határozott ígéretet sehonnan sem kaptam.
1935. újév után beköltöztünk a városba. Nagyot dobbant a szívem: „Most vagy soha!" Mondottam magamban. „Csak legalább gyakorolhatnék valahol." Megengedték volna szívesen több helyen is, de én mégis mást gondoltam. Felkerestem a polgármester urat s előadtam kérésemet. Nemes szíve megértette, hogy mit kell tennie. Kezébe vette az ügyet s csakhamar összegyűlt 200 P. 1935. júl. 26-án szerény, szegényes kis házunkat betöltötte egy, eddig csak rádióból hallott új hang, s én boldogan vallottam magamat egy zongora tulajdonosának. Hogy ez mit jelentett számomra, azt hiszem, nem kell bővebben magyaráznom. Újra felébredtek régi elképzeléseim. Ismét éreztem, hogy egy szerető kéz megsimítja homlokomat. Szinte hallottam is az égi szózatot: „Bízzál fiam! Amint hittél, úgy legyen neked." Igen. Én bíztam s elindultam, de már kísérő nélkül bottal. Eleinte nehezen ment. Első gondom az volt, hogy megfigyeljem az utakat. Lépcső, kapumélyedés, úthajlás, útkeresztezés, stb.. Sok bosszúságot okoznak még ma is a fal mellé állított kerékpárok. A mellett a vidéki közönség nem olyan figyelmes a vakokkal szemben, mint a pesti. Arról nem is szólva, hogy suhanc kölykök akárhányszor utánam kiabáltak, de még felnőttek is akadtak, akik egy-egy félrelépésemen jóízűt nevettek s ilyesféle megjegyzéseket tettek: „Úgy kell neki! Ha nem lát, miért nem marad otthon." Persze jöttek aztán a szemrehányó, sokszor jóindulatú korholó és figyelmeztető megjegyzések. Voltak, akik szüleimet szinte kérdőre vonták: „Hogy merik egyedül engedni a fiukat, hiszen ez merő öngyilkosság."
Voltak és vannak azonban jó lelkek, és ez a fontos. Ők felismerték és megértették emberbaráti kötelességüket és mindenkor szívesen segítségemre jönnek.
„Minden csoda három napig tart." Így szól a közmondás. Nos, az én esetemben is beigazolódott. Lassankint megszoktak. Ha bár-ki utánam kiált, nem veszem észre. Viszont akadnak jó lelkek, akik az ilyen neveletlenségeket rendreutasítják. Néhányszor hallottam is a dolog csattanóját. Később mind jobban megismertek, sőt megszerettek. Beíratkoztam a helyi énekkarba, mely azóta kormányzói díjat is nyert és, ha a szerencse kedvez, a király-díjat is elhozzuk. Így könnyebb volt az ismerkedés. Igyekeztem mindenkihez kedves, udvarias lenni, s a karnagyunknak sokszor segítségére voltam. Ez nagyon imponált s rövid idő alatt igen megszerettek a dalos-testvérek. Igen ám! Ez nagyon szép dolog. Gondolhatja valaki. De nem lehet belőle megélni. Erre gondoltam én is s egy percre sem tévesztettem szem elől. A zongorahangoláshoz is értek, de mit kezdjek szerszámok nélkül? Helyettesítettem hol egyik, hol másik templomban, s így volt egy kevéske pénzem. Beszereztem a legszükségesebb szerszámokat és kopogtattam mindenütt, ahol csak zongorát hallottam szólni. Eleinte tartózkodással fogadtak. De mikor egynehány helyen jó munkát végeztem, ennek is híre ment. A helyi lapokba hirdetéseket tétettem, a papírkereskedésekben szintén elhelyeztem a névjegyemet s ma már egész szép táborom van. Közben mindig éber figyelemmel kísértem az állásüresedéseket. Így múlt az idő. Eljártam bálokba muzsikálni; először csak zongorán, később, mikor összegyüjtöttem néhány pengőt, tangóharmonikára tértem át. Voltam igen sok kedves családnál névnapokon s egyéb összejöveteleken. Egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg egy kellemesen csilingelő hangú kislánnyal. Ez az ismeretség fordulópontot jelentett életemben. Ekkor érlelődött meg bennem az az elhatározás: „Egy lépést se Gyöngyösről!"
Ismeretségünkből csakhamar bensőséges szerelem lett. Hiába volt a rossz nyelvek bármily intrikája, lassan átalakult önzetlen és őszinte szeretetté s most már éppen csak a megélhetési alap hiányzott. Hiába, szerelemből nem lehet megélni! Nagy igazság. De viszont szerelem nélkül az élet igen sivár. Bármennyire is szerettük egymást, házasságra mégsem gondolhattam. Nehéz idő következett ezután. Az átmuzsikált éjszakák idegeimet nagyon megviselték. Isten azonban nem hagyott el, küldött jó embereket, akik kezükbe vették sorsom intézését. Nálunk ugyanis ebben az időben nem volt még megszervezett segéd-kántori állás, csak akkor kapkodtak fűhöz-fához, ha torlódás keletkezett. Én ezt használtam fel indítékul s egy kérvényt adtam be a városhoz, mint az egyházközségek kegyurához, hogy engem mint segédkántort alkalmazzon. Sikerült megnyernem a képviselőtestületnek mintegy 90 százalékát s így terjesztettem kérvényemet először az egyházhatóság, majd pedig a polgármester elé. Nagy dolog volt, amit kértem, ezt magam is tudtam. Tisztában voltam vele, hogy új állás kreálásáról van szó, s ez az eddigi kegyúri szabályzat megváltoztatásával történhet csak meg. Azért a kérvényt mégis elindítottam a hivatalos úton, mivel a polgármester úr is magáévá tette ügyemet. Egy hosszú, várakozás-teli év telt el, mialatt az én kérvényemből poros akta lett. Néha-néha azonban lefújták róla a port s valamit írtak rá. Először iktatószámot kapott, azután kb. 2-3 hónap múlva előterjesztették ügyészi véleményezésre, majd ismét visszakerült az iktatóhoz skontróba. Ismét néhány hosszú hónap telt el, mire sorra került. Azaz, hogy csak került volna, mert közben polgármester-választás, s egyéb személyi változások voltak. Később megint a számvevőségen jelentették ki, hogy nincs rá fedezet. A gondviselés ismét belenyúlt. Küldött egy jó öreg-urat, akit nyugállományból visszahívtak emberhiány miatt, ő lett az ügy referense. Egyéb izgalmak után érkezett el 1940. nov. 19-ike. Erre a napra volt kitűzve az ügyem tárgyalása. Mégegyszer végigjártam a képviselőket s a továbbiakat a gondviselésre bíztam. Lelkileg annyira fásult voltam, hogy már nem törődtem semmivel.
Délután három óra van. A választók egymás után jönnek az öreg, kopott városházára, hogy eldöntsék, van-e joga, e városban, egy vak embernek az élethez, vagy nincs. Izgalmam a tetőfokára hágott. Négy óra... félöt... háromnegyed, de még mindig nem került rám a sor. Végre, úgy öt óra tájban, kilép az ülésterem ajtaján a főügyész úr. Megfogja a karomat és titokzatosan félrehúz. Meleg, szinte elérzékenyült hangon mondja: „Kántor úr! Mondja meg Magdinak, ne sírjon! A maga ügye jó elintézést nyert." Nem tudom leírni, hogy mit éreztem akkor. Néhány pillanatig csak álltam, mint egy szobor, szinte nem akartam hinni a beszédnek. Mit mondjak, hogy megértsék, mit éreztem? Tíz év keserű reménytelensége egy pillanat alatt szétfoszlott. Most éreztem igazán, hogy ember vagyok s nem a társadalom szánakozásának tárgya. És azóta boldogan dolgozom. Kijárok a Filiába orgonálni, tanítok népéneket iskolás gyerekeknek és felnőtteknek, s amiről mindig álmodtam: van egy állandó kis énekegyüttesem. Egyszóval dolgozom és boldog vagyok, hogy munkám által megkeresem a kenyerem.
Menyasszonyomat 1941. május 24-ikén oltárhoz vezettem. Az esküvőn a helyi énekkarok igen szép meglepetést szereztek. Ma is úgy gondolok vissza rá, mint egy nagyon szép álomra, mely azután a valóságban folytatódik. Nagyon boldogok vagyunk. A feleségem nagyon széplelkű, aranyos kis teremtés. Nem bántam meg, hogy tíz évig vártam. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Ha türelemmel és megadással, zúgolódás nélkül hordozzuk keresztünket, megjutalmaz már e földön.
Tudom, hogy amit elértem, nem valami rendkívüli teljesítmény, ezt az én helyemben más is megcsinálta volna, talán még jobban, én azonban nagyon boldog és megelégedett vagyok. Úgy érzem, hogy ezzel valami csekély szolgálatot tettem a mi közös ügyünknek is, mert ha Gyöngyösre vak ember beteszi a lábát, a közönség egyenrangú emberként fogadja és értékeit, tudását, megbecsüli.
Ferencz Lajos

Örömmel közöltük ezt az érdekes és értékes cikket. Itt leírt eredményével a szerző valóban nemcsak Gyöngyösön szerzett megbecsülést a vakoknak, de buzdító példaként szolgálhat minden sorstársunknak, hogy Istenbe vetett erős hittel türelmes kitartással, el nem lankadó munkaakarással el lehet érni a kitűzött célt, bármennyire leküzdhetetlennek látszanak is az eléje tornyosuló akadályok.
Szeretettel gratulálunk ferencz Lajos sorstársunknak úgy az elért eredményhez, mint boldog házasságához és őszinte szívből kívánunk neki még sok sikert és örömet az életben.

Hirdetések.

Levelezni óhajt magyar és eszperantó nyelven: Bak Anna, Budapest, 14., Álmos vezér-tér 6.
- Használt, de jó állapotban lévő Klein-szekrényt, valamint számolókészüléket venne: Nyers Teréz kefekötőmester, Dombóvár, Andrássy-u. 26.

Rövidírás-gyakorló szöveg.

Az a közhiedelem, hogy bennetek van a hiba, hogy ilyen hirtelen dobra került a birtok. Biztos értesülésekkel rendelkezem a birs és bors árának gyors emelkedéséről. Nem áll érdekében a bárka bordázatának rendbehozatala. A bárdolatlan rönkök tömege hatalmas értéket képviselt. Van bennetek erő, tehát el kell bírnotok e megpróbáltatást, még ha nem kínálkozik is közvetlen oltalmazás, hiszen birtokon belül vagytok. A ti korotokban mi nem ittunk egyetlen kortyot sem. A mozdony elindult, s a pityókos társaságot mulattatta egyhangú zakatolása. Cselekedeteit nem lehetett biztosan beszámítható cselekvésnek tekinteni. A dísz-óra kellemes zengő hangja teljesen betöltötte a termet. Az állandó tartózkodási helyet nem kell olyan drágán megfizetni, mint az ideiglenest. A könyvelő a dolog lényegével nem foglalkozhat, mert a történetek után nem mert beleavatkozni a mások hivatáskörébe. A vendég beköttette lovait az istállóba. A kuruzslóval tapinttatta ki a fájós helyet. legendás hírű hőseinknek az lesz legméltóbb elismerés, ha követjük őket. A jól nevelt nővel való társalgás növeli a férfiember társadalmi jártasságát. Mifelénk az asszonyfélék nagyon félénkek. Felfelé nézz! A sok beszéd között elveszett a lényeg és az igazság. Csütörtökre várja a szállítmányt abban a hitben, hogy tele lesz vele a csőre.

Megemlékezés ulrich Hildebrandtról.

1870. júl. 1-én született a pomerániai Treptowban. Édesapja igazságügyi titkos tanácsos volt. A kisfiú, aki kora-gyermekségében elvesztette látását, rövid ideig a steglitzi vakok intézetének növendéke volt, majd a családnak Stettinbe való átköltözése után magánúton folytatta tanulmányait. Később felvették a városi gimnáziumba. Kiváló zenei tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. A fiú csengő szoprán-hanggal rendelkezett, s az iskolai ünnepélyeken magánszólamokkal szerepelt. Egy ilyen alkalommal nagy sikerrel adott elő egy Haydn-áriát, de ez a túlerőltetés megártott neki: Hildebrandt soha többé nem tudott énekelni. Életpályája más irányba terelődött. Középiskolás korában megkezdett zenetanulmányait Berlinben Bahrt professzornál folytatta. Ugyanitt bölcsészeti előadásokat hallgatott az egyetemen. Tanulmányai befejeztével visszatért szüleihez, és 1894 decemberében a stettini vártemplom helyettes orgonistájává nevezték ki. 1898 tavaszán véglegesítették ebben az állásában, melyet azután egészen haláláig betöltött. Mint a vártemplom orgonistája, különösen mesteri chorál-játékával és orgona-hangversenyeivel tűnt ki. 95 ilyen hangversenyének műsorán egyaránt szerepeltek a Bachot megelőző kor zeneköltőinek művei, valamint Bach, Reger és Kaminsky szerzeményei. De maga is termékeny és elismert zeneszerző volt. Már ifjú korában írt zongora-darabokat és dalokat, később egész sor choralis előjátékot templomi használatra, továbbá egyházi énekeket, kantátékat. Első nagyobbszabású szerzeményét, egy zenekarra, szóló- és karénekre írt művet, 1910-ben mutatták be szép sikerrel a helybeli zeneegyletben, és később más városokban is. Calvin János születésének 400-éves fordulója alkalmából 1909-ben a strassburgi egyetem teológiai karától egy chorálkantátéra kapott megbízást; ez a zenemű szóló-szoprán, kar, orgona és fúvós hangszerekre készült, s a stettini vártemplomban került bemutatásra. Szerzőjét a porosz királyi koronarenddel tüntették ki. Az alapul szolgáló szöveget Schmend professzor állította össze bibliai versekből és zsoltárokból. Ezt angol, francia és hollandi nyelvre is lefordították. A kantátét Németországban is, külföldön is sok helyen adták elő azóta. A reformáció 400-éves jubileumára Luther-mondásokból és énekekből összeválogatott szövegre írt Hildebrandt egy művet szoprán- és bariton-szóló, ének- és zenekarra; ennek bemutatója 1917 őszén volt ugyancsak Stettinben, a szent Jákob-templomban. Ebből az alkalomból királyi zeneigazgatói címet kapott.
Egyházi téren a liturgia megújítása körül úttörő szerepe volt. Egyházzenei teljesítményeinek elismeréseképpen a greifswaldeni egyetem 1927-ben teológiai díszdoktorává avatta.
A legújabb keletű és legnépszerűbb alkotása Brandenburg és Pomeránia számára készült, az evangélikus énekeskönyvhöz 1931-ben kiadott chorál-könyv.
Hosszú éveken keresztül volt a konszisztórium megbízásából orgona- és harang-ügyekben szaktanácsadó, s mint ilyen, egész Pomerániában, - egyes esetekben ennek határain túl is, - minden orgonaépítési vagy átalakítási munkát ellenőrzött és véleménye mérvadó volt, különösen a világháború után eszközölt harangöntéseknél.
Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenünk csaknem negyedszázados, igen élénk és eredményes zenekritikai és zenetudósítói működését is.
Hildebrandt 30-éves korában megnősült s e frigyből két egészséges gyermek származott. Hitvese mindenben hűséges segítőtársa volt; ő készítette fáradhatatlan szorgalommal Hildebrandt szerzeményeinek kéziratait, ami egyik-másik nagyszabású zeneműnél igen bonyolult és hónapokig tartó munka volt.
Ez a tevékeny, gazdag élet 1940. február 17-én zárult le.
Ulrich Hildebrandt emlékét nemcsak mi, sorstársak őrizzük kegyelettel, hanem mindazok, akiket munkásságával szolgált: az egyházzene, a liturgia és orgonaművészet barátai.
G. Kunze.
("Marburger Beiträge zum Blindenbildungswesen" 1941. 5. szám.)
m.m..

Hírek a nagyvilágból.

(Blindenwelt, 1941. 10-11.)

Wilhelm Ferchen 1897-ben Kielben kefefa-gyárat létesített, ahol leginkább vak munkásokat alkalmaznak. Mindjárt a megalapításnál arról is gondoskodott, hogy a vakok is annyi fizetést kapjanak, hogy abból meg tudjanak élni. Hogy pedig a munkában fennakadás ne legyen, Halle-ban és Chemnitz-ben tanuló-műhelyt állított fel, ahol a szükséges ismereteket a vak tanulók szakszerű vezetés mellett elsajátíthatták. Ferchen 1912-ben elhúnyt. Halálával komoly veszedelem fenyegette az ő alapítását, mert akkor még sokan ellene voltak annak a gondolatnak, hogy vakok a látók társadalmi életében önálló életet élhessenek. A világháborúban azonban, mikor minden erőt ki kellett használni, mindenütt Ferchen eszméje jutott diadalra, s ma már Németországban annyira jutott, hogy pl. a három szász nagyvárosban, Drezdában, Lipcsében és Chemnitzben jelenleg egy vak sem található munka nélkül.
- Mult év szeptember 13-án Berlinben nagy létszámú gyűlést tartottak annak emlékezetére, hogy 25 éve képeznek ki szakszerűen vezetőkutyákat. Az értekezleten szakemberek különböző előadásokat tartottak, majd utána műsoros est következett.
1916-ban idomították az első kutyákat hadivakok számára; ma több mint ezer vezetőkutya teljesít hűséges szolgálatot Németországban világtalan gazdája mellett, megérdemelve minden dícséretet.
- Berlini sorstársaink este munka végeztével elmennek a részükre létesített sportegyesületbe. Torna, úszás, evezés, szabad gyakorlatok, szertorna és könnyű atlétika: ezeket a vakok is minden nehézség nélkül végezhetik. Azt tartja a közmondás, hogy ép testben ép lélek lakozik, de szükséges az is, hogy akár az irodai, akár az egyoldalú testi munkában elfáradt ember egy kis tornával felélénkítse magát.
- Martin Günther Förstermann, a magdeburgi János-templom vak orgonistája megbízást kapott, hogy látó társainak segítségével egy új orgonát tervezzen. 43 szóló-változata van a három-manuálos új hangszernek, melyet egy Odera-frankfurti orgonagyár készített el. Több szakértő megállapította, hogy a terv nagyszerűen sikerült. Egészen új hanghatásokat lehet kihozni az új orgonán.
- Buenos Airesben, a délamerikai Argentina fővárosában, a mult év januárjától nagy lendületet vett a könyvnyomtatás vakok számára. Különböző tankönyvek, szépirodalmi termékek, százával jelennek meg.
- A német katonai ortopédiai kelléktár kívánságra két darab világító-lapot szolgáltat ki azoknak a hadivakoknak, akik vezetőkutyájukkal a háborús elsötétítés ideje alatt is kénytelenek az utcán közlekedni. A világító-lapok arra szolgálnak, hogy a kutya jelenlétére is figyeljenek az arrajárók és a járművezetők. Az egyik lap a kutya nyakörvére, a másik a kantárra kerül.

doboz alja
oldal alja