Vakok Világa 1942. augusztus

Vakok Világa
5.évf. 8. szám.
1942. augusztus

A Vakok Szövetsége kiadványa.
felelős szerkesztő: dr. vitéz Kassay Béla, Budapest, 14. Hermina-út 7.
telefon: 496 100
postatakarékpénztár: 44744.
pénztáros: Lefort Géza, Budapest, 14. Francia-út 42. (szombaton este 5-7 a Társaskörben)
telefon: 297 500
Kiadóhivatal: „Vakok Világa", Budafok, Apponyi-út 21.

A Vakok Szövetségének tagdíja évi két pengő. A Vakok Világa előfizetési díja tagnak évi 1,20 P, nem-tagnak 3,70 P

Tartalomjegyzék:

Évzáró ünnepélyek
Diákballagás
Dr. Bosch Róbert emlékezete
Rövidírás-pályázat
Másmilyen-e a vak ember lelkisége
Közérdekű közlemény
A diótörés mint kereseti lehetőség
Hírek a nagyvilágból
Hirdetések

Hrabovszky György és Mundruczó Szidónia házasságot kötöttek. Isten áldása életükre!

Évzáró ünnepélyek.

A VGYOE f.é. június 21.-én tartotta évi rendes közgyűlését és évzáró ünnepélyét. A gyűlés a megszokott fényes keretek között folyt le a v.k. miniszter és a tanker. főigazgató megbízottjainak jelenlétében. A hatalmas termet zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő közönség s az egyesület lakói. A múlt év beszámolói lenyűgöző képet adtak az egyesület egyre szélesedő munkájáról. Az 1942 évi költségvetés pedig, amely - beleszámítva a főváros által az inségeseknek nyujtott segély összegét is - meghaladja az egymillió Pt, minden szónál ékesebben bizonyítja, hogy a magyar vakügy terén sok a tennivaló, s hogy az egyesület ebből a munkából derekasan kiveszi a részét. Sipeki Balás Béla ny. főispán elnök és Schnitzl Gusztáv ig. beszéde rávilágított arra a ma már mindenki által elismert tényre, hogy az egyesület igyekszik a gondozásra és pártfogásra szorult vakok érdekében mindent megtenni, ami a mai nehéz viszonyok között egyáltalán lehetséges. A közgyűlés az egyesület legszorgalmasabb munkásainak megjutalmazásával ért véget. Jutalmat a következők kaptak:
Szűcs Sarolta, Elter Lujza, Hvizda Teréz, Jároli Róza, Kapcsos Júlia, Rózsa Erzsébet, Máles Mária, Fedeer Róza, Nagy Piroska, Huszák Margit, Pécsi Róza, Kiss Emma, Hettig Margit, Wilwert Éva, Schultz Katalin, Lampeck Júlia, Farkas Anna, Szerencse Júlia, Jakab Katalin, Szokol Júlia, Kálmán Ilona, Puzsi Teréz, Juhász Gizella, Kiss Anna, Elsik Anna, Wolner Mária, Ambrus Franciska, Busi Etel, Czigány Mária, Giczi Erzsébet, Hollentohner Júlia, Rohoska Erzsébet, Szekretár Erzsébet, Szabó Károly, Nagy János.
Befejezésül művészi értékű zenei és prózai műsor gyönyörködtette a megjelenteket.
1. Offenbach: „Orpfeus az alvilágban" nyitány. játszotta az egyesület zenekara;
2. Czigány Mária szavalata;
3. Hubay: „Csárdajelenet". Hegedűn előadta Berindán László zenetanár;
4. Jutalmazások;
5. A. Dr. Lajta L: Hegylakók,
b. Dr. György Oszkár: Bárkadal és elégia,
c. Szabados B: Hiszekegy... énekelte a „Homeros"-énekkar.
Közönség a szereplőket meleg szeretettel, szűnni nem akaró tapssal ünnepelte.

Vakok József Nádor Kir. orsz. Nevelőintézete másnap, június 22-én tartotta évzáró ünnepélyét. Reggel 8 s 9 között a tantermekben az elméleti tárgyak ismeretéről tettek bizonyságot szüleik s az érdeklődők, köztük Szukováti miniszteri osztályfőnök és Simon tanügyi tanácsos előtt, majd az udvaron, a közönség zajos tapsai közben gyönyörű tornamutatványokkal bizonyították be, hogy a vakok ezen a téren is tudnak a látókkal egyenlő értékűt teljesíteni, ha megadják neki a tanulásra a lehetőséget, s ha maguk is összeszedik lelki és testi erejüket, akaratukat. Az ez után következő dísztermi ünnepélyen a növendékek apraja-nagyja szerepelt, s hol megnevettette, hol meg könnyekig meghatotta a közönséget. Schnitzl Gusztáv ig. vázolta az elmúlt év munkáját s rámutatott arra a még soha el nem ért eredményre, hogy az intézet szinte minden kilépő növendékét el tudja helyezni egyrészt az orsz. egyesületben, másrészt rádiótávírászatban. Hozzátette, hogy a jövőben az elhelyezés a növendékek tanulmányi eredményeinek alapján történik majd. A kilépő növendékek nevében Kiss István búcsúzott az intézettől, megható volt Tóth József siket-vak búcsúja. A jelenlevők azzal a határozott érzéssel távoztak az ünnepélyről, hogy az iskola, az oktatás sokkal közelebb került az élethez, s jobban szolgálja a vakok jövendő boldogulását, mint azelőtt. Megérzett ez a tudat a növendékek hangján is, ott ült arcukon, s ez jóleső elégtétel lehetett az igazgató úrnak.

Diákballagás.

A véletlennek köszönhetem, hogy jelen lehettem a József Nádor Intézetben tartott diákballagáson, lévén ugyanis ez szigorúan házi jellegű ünnepély. A ballagás komoly erkölcsi értékű, tradicionális diákszokás; megtanít emlékezni, szépen búcsúzni, s felejthetetlenné magasztosítja a válás perceit.
Az intézet összes növendékei a díszteremben voltak. Vendégként - nem hivatalos minőségben - jelen volt a tantestület, élén az igazgató úrral, és a nevelőszemélyzet képviseletében a tisztelendő főnöknő. Bevezetésül a növendékzenekar diákdalokból szerkesztett alkalmi egyveleget játszott. Ez-után egy leányka és egy fiú búcsúzott távozó társaiktól. Beszédükben ígéretet tettek, hogy búcsúzó cimboráik diákerényeit ápolni fogják és az intézet szellemi színvonalának emelésére mindent megtesznek. Egy kilépő leány, ill. fiú, a diák-hagyománynak megfelelően, és a komoly pillanat ihletettségének hatása alatt, meghatódott, meleg szavakkal válaszoltak a beszédekre. Majd a fiatalabb növendékek sorfalai között elindultak, s búcsúdalokat énekelve bejárták az intézetet, búcsút véve minden tanteremtől, ifjú-éveik színhelyétől. Hol messzebbről, hol közelebbről hallatszott énekük, amint a termeket sorra-járták: „Isten veletek, cimborák, nem leszek én többé diák..."
Végül az igazgatói iroda elé érve, az igazgató úr beszédével ért véget a ballagás. A pillanat ünnepélyes hangulatára jellemző, hogy Schnitzl Gusztáv igazgató - ez a nagy akaraterejű ember - is csak nehezen tudta leplezni meghatottságát és előtörő könnyeit. De nem-csak szép szavakkal, lelki útravalókkal látta el növendékeit, ha-nem - mint később megtudtam, - valamennyit el is helyezte. A mindentlátó jó Isten áldja meg őt ezért s fizesse meg gondoskodásáért. Ennek igazi jelentőségét csak mi, régebben kilépettek tudjuk igazán értékelni, mert az intézetből való távozásunkkor a teljesen bizonytalan jövő gondolatának súlya terhelte lelkünket.
Szerény soraimat a szép magyar köszöntés módosításával zárom: adjon Isten szebb jövőt minden sorstársunknak!
Berindán L.

Dr. Bosch Róbert emlékezete.

Ez év márciusában halt meg 81-esztendős korában. A finom-mechanikát tanulta ki; ifjú-korában Amerikában tartózkodott, majd a Siemens-Schuckert műveknél nyert alkalmazást. 1886-ban önálló műhelyt nyit, mely az idők folyamán hatalmas gyárrá alakult. Autó- és repülőgép-motorok készülnek itt milliószámra.
Bosch doktor egyike volt azoknak, akik már a múlt világháború alatt minden külön felszólítás nélkül vakokat is alkalmaztak üzemeikben. Ma 36 vak dolgozik a Bosch-műveknél; a legkényesebb munkákat is rájuk merik bízni.
Bosch nagy természetbarát is volt, minek következtében egyik fő gondja munkásainak egészségi állapotára irányult: Württenberg hegyes-erdős vidékein, ahol a gyára is van, üdülő-házakat, sport-pályákat építtetett alkalmazottjai részére. Egy nagy, szociális gondolkodású és különösen a vakok ügyei iránt nagy szeretettel és megértéssel viseltető egyéniséget vesztett őbenne a német munkástársadalom.
(Blwelt 1942 5.)

8. gyakorlószöveg a rövidírásversenyhez.

Olvasom az ujságban, hogy már nem divat többé a túlsovány termet. Hogyan fér össze békés természeteddel a dal szövege, mely szerint te leszel az „első század szakaszvezető?" A nagyhangú ellenzékieskedés következményeképpen az elnök kiürítette a termet. Mondják, hogy a békás víz haltenyésztésre nem alkalmas. Szerintem az nem lehet oka ennek, hogy a hal a békanép állandó ugrándozása miatt nem lel nyugtot. Az est sötét leplet borított a vidékre. Az aratónép fáradtan lehever, leszel egy-egy karéjt a barna kenyérből, és falatozni kezd. „Sok mindent nem tudok" vélte a férfi „észrevehettétek, hogy a tények javarészét gondosan elfedték előlünk, pedig a legkívánatosabb mindig az, amit homály takar. „A tiszta víz unalmas, a zavaros sejtelmes, vonzó, ez ősi igazság!" Az átlagember általános ismeretei rendszerint alacsony szinten mozognak. A közhiedelem nem mindig alapigazság. A vám aránytalanul magas költségei meghaladják vállalatom teljesítőképességét. Nagyon szórakozottan hallgattad előterjesztésemet, pedig fontos, hogy tudj róla, hogy nem vállalom a veszedelmes megbízást. A „kezét csókolom" korszerűtlen köszöntés, mert a legtöbben csak mondják, de nem cselekszik. Máris elárulhatom, hogy a mái napig egyetlen levelemre sem érkezett válasz. Ami késik, nem múlik! Aki mellettem, az velem, aki szemben, az ellenem.
Beküldési határidő aug. 20

6. számú rövidírás-pályázat eredménye:

hibapont
1. Bori János 22
2. Lantos István és Sinkovics Margit 23
3. Módé József és Schlégl Ida 24
4. Werner Júlia 26
5. Kovács István 29
6. Miskey Mária 30
7. Mittrovátz Miklós 32
8. Stompfai Károly 34
9. Müller József 35
10. Bleier József 36
11. Szauer Gizella 37
12. Kiss Erzsébet 39
13. Lantos Mihályné 43
14. Körösztös Aranka 46
15. László Andor, „Testvér" jelige és Tóth József 48
16. Fekete József 50
17. Ferencz Lajos 52
18. Révész Ottó 53
19. Bánóék 59
20. Csokonai Vitéz G. 60
21. „Remény" jelige 62
22. Hinger Boldizsár és Koch Imre 66
23. „Próba" jelige 77
24. „Kitartás" jelige 82
25. Schafranek Jánosné 86
26. H. M. 87
27. Schmerleck Mihály 95
28. Lessner Kálmán 107
29. Ausch Vilmos 112
30. Moór János 113
31. Kosztin Gergely 114
32. Danyi Endre 129
33. „Barátság" jelige 131
34. „Akarat" jelige 172
35. Liptai Ferenc 229
36. Németh Lajos 428
A százas határon innen lévő, haladók hibapont-átlaga 49

Másmilyen-e a vak ember lelkisége?

(folytatás)

„Sorsod csillagait önkebledben hordod!" Olvassuk Schiller „Wallenstein"-jében. Mi mást akart volna ezzel mondani a költő, mint azt, hogy minden embernek a saját élményeiből, önmagának kell a sorsát kialakítania. - Bár-mi érjen is bennünket, magunk vagyunk azok, - akár látók, akár vakok, - akiknek a sors változásait: áldásait és csapásait úgy kell kiértékelnünk, hogy győztesként kerüljünk ki belőlük. Hisz végtére bennünk, német vérből való vakokban, csak-úgy, mint látó néptársainkban, túlsúlyban van a győzelmi akarat. Bizonyítékot szolgáltat erre az a tény is, hogy a német vakügy, melyet nagyrészben önsegély alapján teremtettünk meg, világviszonylatban a többi országokat messze megelőzve, az első helyen áll. Mi éppen olyan jól és magától értetődően vezetünk vakügyi téren, mint látó néptársaink kulturális, technikai vagy gazdasági alkotásaikkal. Ez bizonyítja, hogy a mi legfőbb törekvésünk is csak arra irányul, hogy szakadatlan munkával, német kitartással és alapossággal, folytonosan új értékeket teremtsünk, s ezáltal beteljesítsük életünk mélyebb értelmét. Tehát ebben sem különbözünk látó társainktól.
Így hamis volna olyan határvonalat húzni, amely az egyazon fajhoz, vagy éppen ugyanazon néphez tartozó látók és vakok lelki világát lenne hivatva elválasztani egymástól. Egy déltengeri szigetlakó lelki élete kétségtelenül más, mint egy eszkimóé, a zsidóé is távol áll az áriáétól; de ugyanegy nép látó és vak tagjainak lelkisége között alapvető különbség egyszerűen nem létezhet. És ha egy barátom megkérdezne, hogy lelki életem túlnyomórészt milyen beállítású, öklömmel az asztalra csapnék s ezt válaszolnám: „Mennydörgős mennykő - hát természetesen német, akár a tiéd!" -
Hogy a világtalan német lelki élete elsősorban is német beállítottságú, azt már csak azért sem lehet komolyan kétségbevonni, mert sorstársaink - szellemi- és testimunkások egyaránt - legalább ugyanolyan szükségét érzik annak, hogy a német kultúra javaiból merítsenek, mint épérzékű társaink. Erről tanúskodnak pontírású kölcsönkönyvtáraink is, amelyeknek sokrétű gazdag tartalmáról a látók közül csak kevesen tudnak maguknak helyes képet alkotni. És ki olvassa mindezt a sok életrajzot, ezeket a történelmi munkákat az ó-, közép-, új- és legújabb-korról, ezeket a természet- és útleírásokat ezeket a versköteteket, elbeszéléseket, regényeket és a töménytelen többi könyvet? Az olvasók túlnyomó többsége - amennyiben nem kifejezetten tudományos művekről van szó - a munkások, munkásnők, iparosok és otthon dolgozó nők soraiból kerül ki, mert még ma is ezek teszik a német vakság zömét. Világtalan férfiak, asszonyok és leányok különös előszeretettel látogatják színházainkat és mozgóképszínházainkat is, hol a német kultúra operák és színdarabok, vagy operettek és vígjátékok, végezetül pedig a heti filmhíradók alakjában különösen behatóan szól hozzájuk. És amikor a német rádió műsorának hallgatásába merülünk, ezt is csak azért tesszük, mert épp úgy a szívünkhöz szól, mint az egész német néphez. Ha leadásait még fokozottabban figyeljük, az főként azért történik, mert nálunk sok esetben ennek kell a napilapot is pótolnia. Látók és nem-látók egyforma érdeklődéssel, egyformán forró szívvel kísérik figyelemmel a mai nagy idők eseményeit.
Akaratunk és érzelmeink egyformaságának ellenére is tagadhatatlan azonban, hogy egy népen, sőt egy családon belül is, nagyon gyakori a meg nem értés látók és vakok között. Oka ennek talán még-is csak azok lelki megváltozásában rejlik, akik a világot immár nem láthatják, csupán hallhatják?... Látó embertársaink nagyon is könnyen elfogadnák ezt a magyarázatot. Ez a legegyszerűbb és látszólag legészszerűbb következtetés. Ez a látszat-megoldás csak-nem leküzdhetetlen akadályt gördít látók és vakok egymás közötti megértésének útjába. Ez jelöli ki az éles határvonalat kettejük világa közt. Eminnen a látók, túlnan a vakok! Itt a mi világunk, amott a tiétek! Mennél jobban eltávolítják egymástól ezt a két világot, annál nagyobb biztonságban képzelik magukat azzal a veszedelemmel szemben, hogy előbb vagy később nekik is ismeretséget kelljen kötniük vele. A puszta félelem az, aa-mely arra készteti őket, hogy egy, a saját népükből, sőt talán saját családjukból származó férfit, asszonyt, ifjút vagy leányt - részvétük és együttérzésük élénk bizonygatása közben - kíméletlenül egy másik világba száműzzenek, amelyben a lelki élet állítólag más, mint az övékben. De hát ki érez tulajdonképpen igazi részvétet? - Ugyan ki akar, a szó való értelme szerint megpróbáltatásunkban „részt venni"? - Senki! De ezt mi nem is kívánjuk. Sorsunkat német emberekként magunk viseljük s mint ilyenek, egyedül végzünk ezzel a teherrel, amit ránk mér. Amit azonban nyomatékosan követelhetünk, az az, hogy bennünket a népközösség egyenjogú tagjainak elismerjenek, és hogy teljesítményeinket igazságosan ítéljék meg.
De hogy a látókat se érje igazságtalanság, rá kell mutatnunk arra, hogy a vakok száma a látókéhoz mérten elenyészően csekély. Így nem csoda, ha a látók nagy többsége egész élete folyamán nem kerül közelebbi érintkezésbe világtalanokkal. Csodálkozhatunk-e hát, ha külső-belső életünkről hamis képet alkotnak maguknak, és ha velünk szemben, akaratunkon kívül, olyan helytelenül viselkednek, ahogyan, más embertársaikkal való találkozás esetén, már csak puszta illendőségből is, elképzelhetetlen volna? Hányszor megkérdeznek: „Semmit sem lát már? - Nincsen legalább némi kis fényérzéke? - Mikor veszítette el szemevilágát? - Háborúban, vagy békében? - Milyen betegség következtében, stb." És ha válaszolunk, se vége, se hossza a kérdezősködésnek. Voltaképp mi ennek az oka? - Az érdeklődő, anélkül, hogy tudatában volna, afelől akar megbizonyosodni, hogy őt magát nem érheti-e hasonló sorscsapás. Csak-is ezzel magyarázható az a nagy ijedtség, amit akkor tapasztalhatunk, ha értésére adjuk, hogy bizony a leghalványabb fényérzékkel sem rendelkezünk.
Amikor, mondjuk, egy sánta embertársának mutatják be, ugyan ki feledkeznék meg annyira jó neveléséről, hogy azonnal a hiba eredete és egyéb részletek felől kérdezősködnék az illetőnél? Az előbb említett részvét-megnyilatkozások - amennyiben egyáltalán nem tettetettek, ha-nem igaz érzelmekről van szó - tulajdonképpen szintén neveletlenségek. Társaságban hányszor találkozik az ember olyanokkal, akiknek az egészsége, vagy testalkata nem éppen írígylésreméltó. De illő dolog volna-e a másiknak ezt a fogyatékosságát részvétünk hangoztatásával nyomban elébe tálalni?
- A részvét-nyilvánítás egyébként sokaknál kedvelt módja annak, hogy a vak jogos kérelmét segítségével, lehető „kímélettel" elutasítsák. „Sorsa mélyen megrendít, de alkalmazni, sajnos, nem tudom. Próbálja meg talán itt meg itt; ott bizonyára sikerülni fog..."
Ha az-után a világtalan állás-keresőnek tényleg sikerült valahol elhelyezkednie, új kollégái, mi-után kíváncsiságukat kielégítették, eleinte semmibe sem veszik; később, mire teljesítménye láttán a megbecsülést és elismerést nem lehet tőle tovább megtagadni, - akarva, nem-akarva - kínosan érinti, megszégyeníti őket az a tudat, hogy egy vak az övékével egyenértékű munkát tud végezni. Hogy a világtalannak mennyivel nagyobb szorgalmat kell kifejtenie, hogy ugyanazt a teljesítményt elérje, azt nem veszik figyelembe, mert hisz akkor a látónak közvetve be kellene ismernie, hogy ugyanennyi szorgalommal ő is fokozhatná teljesítményét. Ezt beismerni pedig legalábbis kényelmetlen. Ezen úgy segítenek, hogy a vak teljesítményét lekicsinylik. Ha ez nem lehetséges, akkor azzal a kifogással kísérlik meg helyzetét megingatni, hogy nincsen számára elegendő munka. Ha az-után ez nézeteltérésre vezet a világtalan és a látók közt, akkor ennek természetesen „a vak másmilyen lelkisége" az oka. - Azok a gyakori esetek azonban, melyekben - végnélkülieknek tetsző nehézségek leküzdése után - sorstársainknak sikerült látó munkatársaikkal igazi jó viszonyt teremteniük, inkább a lelki összhang, mint a lelki „másmilyenség" bizonyítékai.
Vajjon mi az oka annak, hogy régi baráti kötelékek olyan könnyen meglazulnak, sőt fel is bomlanak, ha az egyik fél elveszti szemevilágát? - Az „örök barátság" látók között is aránylag nagyon ritka. Térbeli különválás, a foglalkozások különbözősége, a két fél házastársai közti meg nem értés, eltolódások a vagyoni helyzet terén és az ebből szükségszerűen következő alkalmazkodása kinek-kinek a maga viszonyaihoz, mindez még lelkileg egybehangolt látók között is elég okot szolgáltat egyik-másik barátság ellanyhulására. Találóan fejezi ki a közmondás: „A szükség sok barátot temet el!"
Ha némely igaz barátunk ki is tart mellettünk megvakulásunk után, mégsem szabad magunk előtt eltitkolnunk, hogy a látó számára már a hiúság is elegendő ok lehet arra, hogy a megvakult barátjához fűződő addigi jóviszonyt elhanyagolja. Az ember nem szeret feltűnést kelteni és így lehetőleg elkerüli, hogy utcán, vagy éppen vendéglőben, társaságban egy világtalannal mutatkozzék. Ezt persze nyiltan senki sem mondja ki, de burkolt formában számtalanszor értésünkre adják, még-pedig félremagyarázhatatlanul. A vak, hogy a látót a kínos feltűnéstől megkímélje, nem tehet egyebet, mint hogy minden tekintetben iskolázza magát. Megállapíthatjuk, hogy éppen ebben az irányban nagyon sok történik. Aki az-után odáig vitte, hogy a látókkal való érintkezésben tényleg feltűnésmentesen és ügyesen viselkedik, az hamarosan észre fogja venni, hogy azoknak a köre, akik őt a népközösség egyenrangú tagjául elismerik, megint kibővül.
A barátokkal szerzett tapasztalatokhoz hasonlókat a legszűkebb családi körön belül is megfigyelhetünk. A hozzátartozók között előforduló nézeteltérésektől eltekintve, amilyenek a látók között is többé-kevésbé napirenden vannak, a családtagok részéről nagy a hajlandóság arra, hogy a vakkal szemben túlzott féltést, anyáskodást, vagy éppen gyámkodást fejtsenek ki, ami a vak gyermekre nézve káros, a vak felnőtt számára pedig elviselhetetlen. A leghatásosabb fegyver ez ellen is a világtalan családtag teljesítményeiben rejlik. A lényeg az, hogy újabb és újabb teljesítményeinkkel eloszlassuk a fennálló előítéleteket és vakságunkat a lehetőségekhez képest mindig a háttérbe szorítsuk. Mindegyikünk csak annyira vak, amennyire testi fogyatékosságait, kényelemből, vagy átmeneti előnyök érdekében, az előtérbe állítja.
(folyt. köv.)

Közérdekű közlemény.

Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét arra, hogy a Vakok Világa kiadóhivatala új vezetőjének, Solt János ig. úrnak júliusi számunkban közölt lakcíme megváltozott s hosszú időre állandósult. A jövőben tehát minden, ilyen vonatkozású leveleiket (Budafok teljes mellőzésével) az alábbi címre küldjék: Solt János ig. úrnak: Budapest, 10., Harmat-utca 10., 3. em. 19..
A gyors elintézést igen megnehezíti és csak késlelteti, ha levelét vékony, nem ponttartó papírra írja s még arra sem ügyel, hogy az összehajtás helyére ne kerüljön írás. Saját érdekében úgy írja le tehát sorait, hogy azoknak minden betűje jól olvasható legyen, és írja meg pontos címét is mindenkor.

A diótörés mint kereseti lehetőség.

Az elmúlt év őszén vettem egy zsák diót; karácsony előtt feltörtem és eladtam. Ezen a vállalkozáson kerestem 30 pengőt. Azoknak, akiknek a beszerzésre és értékesítésre alkalmuk nyílik, s akik szintén kísérletet akarnak tenni vele, - elsősorban vidéken élő nősorstársainkra gondolok - az alábbiakban szeretnék gyakorlati utasítással szolgálni:
A vásárlásnál legjobb, ha egy tapasztaltabb háziasszony segítségét kérjük, aki meg tudja ítélni az áru minőségét. A diót, úgy a feltörés előtt, mint utána, lehetőleg hűvös, szellős helyen tartsuk, így óvjuk meg legbiztosabban úgy a túlságos beszáradástól, mint az avasodástól és penészedéstől. A fűtött szobába mindenkor legfeljebb csak az aznap feldolgozható mennyiséget hozzuk be. (Magam kb. 5 Kg héjas diót tisztítok meg egy nap alatt, de a gyakorlott diótörő lányok állítólag elérik a 25 Kg-os teljesítményt is.) A dió fejtési aránya 32-40% között mozog, vagyis 1 Kg héjas dióból 32-40 Dkg belet kapunk. A szokványminőség a 37%-os, ennek a budapesti árát tüntetik fel a rádióban is a hallható piaci árjegyzésben.
Természetes, hogy jól megmosott kézzel, tiszta köténnyel, bekötött fejjel látunk munkához, és csak-is tiszta edényeket és eszközöket használunk hozzá. A teljesítmény szempontjából nem közömbös, hogy miként helyezkedünk el, s milyen módszer szerint dolgozunk. Nagyon fontos, hogy munka-asztalunk ne legyen túl magas ülőhelyünkhöz viszonyítva. Tapasztalatom szerint a következő eljárás a legcélszerűbb: bal felől kézmagasságba leállított tág nyílású kosárból (szűk szájú, vagy keresztben füles hátráltat) a diót szemenkint kivéve a magunk előtt elhelyezett téglán, - még jobb kövön - közepes súlyú vaskalapáccsal, egyetlen csapással, a hegyére ütve törjük fel. Így marad legbiztosabban ép felekben a bél, ami a jó minőségnek fontos követelménye. Mihelyt feltörtünk egyet, nyomban kifejtjük, s az ép és egészségesnek ítélt belsőt a kövön túl, velünk szemben álló tálba dobjuk. - A látók rendesen halomra törik és az-után válogatják, de úgy tapasztaltam, nálunk szaporább a szemenkénti munka, mert könnyebben keressük ki a kevés, mint a sok héj közül a belsőt, s egyetlen morzsája sem kallódik el. Azt is jobban tudjuk így ellenőrizni, hogy megfelelő volt-e a csapás, amit rámértünk, mert rögtön látjuk az eredményt. Túl erős sujtás összezúzza a belet, túl gyenge nem nyitja szét eléggé a héjat; ezen a téren is a gyakorlat a legjobb mester. És még egyet: ha fejtés közben egyik-másik héjat feszegetnünk kell, kíméljük ujjunk tapintó-felületét! Ha ezt használjuk ehhez a művelethez, úgy megkeménykedik rajta a bőr, hogy jó ideig képtelenek leszünk olvasni. -
Az első osztályostól jobbra álló edénybe kerül a törmelék, egy baloldalon lévő tartóba pedig a férges és aszott szemek. Némi gyakorlat után jól felismerjük ezeket: a férges dió morzsalékos, az aszott törődött, száraz fogású. A látó válogatónak, akire a teljes biztonság kedvéért mégis csak rá vagyunk utalva, nem sok dolga akad, amikor este átnézi napi munkánk eredményét. Legfeljebb csak a barnát kell kiszednie az elsőrendű közül, s a másodrendűhöz tenni, ahová az össze-tört bél is került. Az ép, fehér felekből álló árut csemege-minőségben jó áron lehet értékesíteni, úgy, hogy legtöbb esetben érdemes lesz kétfelé osztályoznunk. A másodrendűt, háztartási célra, valamivel olcsóbban adjuk el. Az említett harmadik edénybe gyüjtött pompás téli eleség a cinkék számára. De a diónak egyetlen porcikája sem vész kárba. A bél két fele közt található hártyaszerű válaszfalat egy, az asztalon jobboldalt elhelyezett tartóba dobjuk, ebből teapótlót lehet főzni. Végül a héjat egy, tőlünk jobbra, a földre leállított kosárba szórjuk. Ez sem szemét: újabban kiváló étolajat sajtolnak belőle; addig pedig, míg e célra való összegyüjtése nincs általánosan megszervezve, tüzelésre használjuk, amire, éppen olajtartalmánál fogva, szintén nagyszerű. A héjnak jobbra való leszórásával a munkamenet véget ért, s jöhet balról a következő dió.
Mindazoknak, akik megpróbálkoznak vele, kellemes foglalkozást, főként pedig jó sikert kívánok!
Mecsér M.

Hírek a nagyvilágból.

A kopenhágai rádióban nem-rég egy 20 vakból álló zenekar mutatkozott be. A dán lapok hosszú cikkekben foglalkoztak a zenekar teljesítményével; minden számot hibátlanul és finoman kidolgozva adtak elő.
Április közepén Drezdában gyorsíró-verseny volt, melyen a 200-szótagos sebességnél egy vak gyorsíró is kielégítő eredményt ért el.
Ludwig Kühn, az egyik pforösheimi evangélikus templom vak orgonistája ez évben 30-éves működésre tekinthet vissza. Képességei elismerésének a felsőbbség részéről talán legigazibb bizonyítéka az, hogy a közelmultban hivatalosan kinevezték állami zene-igazgatóvá.
H.B.
(Blwelt 1942 5.)

Hirdetések:

- Eladnám jó állapotban lévő, keveset használt kétlámpás telepes rádiókészülékemet egy-beépített hangszóróval száz pengőért. Beischlag Péter, Soltvadkert, Damjanich-utca 7.
- Öt pengőért kapható egy Czerny-kotta-gyűjtemény. Cím: Mészáros István, Érsekújvár, Naszvadi-utca 19.
- Sorstársakkal leveleznének ismeretség céljából: Fazekas Erzsébet, Ásvány, u.p. Ráró, Győr megye, és: Kálmánchey Anna, Újfehértó, Kisrét-oldal 112.
- A Vakok Világa 1941-es évfolyamából összegyüjtött rövidírású olvasmányok egy 90-oldalas, szép félvászon kötésű könyvbe kötve 3,50 pengőért megvehető László Andortól: Pestszenterzsébet, Vasgereben-út 32.