Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Kovács Jánosné Julika (Vakok Világa 2017. augusztus)

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

Ezúttal Kovács Jánosné Julika a beszélgetőtársam. Azt hallottam róla, hogy az MVGYOSZ Braille-könyvtárának igen-igen régóta törzsolvasója, rekord számú Braille-kötetet olvasott már el. Több ízben indult a Braille-olvasóversenyen, és azt többször meg is nyerte. A Hermina Egyesület aktív tagja, szívesen segít különböző rendezvényeken, főleg a Braille-írással-olvasással kapcsolatosan. Julika közvetlensége, barátságossága és kedvessége engem is megnyert. Engedélyével tegező formában tettem fel kérdéseimet.

- Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!
- 1944-ben születtem egy borsod megyei kis községben, Kissikátor a neve, ez Ózdtól 17 km-re fekszik. A gyerekkorom nagyon szép volt. Igaz, édesapámat csak 4 és fél éves koromban ismertem meg, amikor az orosz fogságból hazatért. Ezután gyári munkásként dolgozott. Édesanyám háztartásbeli volt. Hárman vagyunk testvérek. Nagyon jó a kapcsolat közöttünk, bár elég messze élünk egymástól, de ha nagy baj van, mindig megtaláljuk egymást.
Idővel férjhez mentem, férjemmel együtt vakon, segítség nélkül két gyermeket neveltünk fel: egy fiút és egy lányt. Mindkettőnek szakmát adtunk a kezébe. A fiam villamosmérnök lett, Érden lakik, két fia született. A lányom mérlegképes könyvelő, jelenleg Angliában él, egy fia és egy lánya van. Ők is jól tanulnak. Magyarul is levizsgáznak minden évben. Jó kapcsolatom van a gyermekeimmel és az unokáimmal.
A látásomat fokozatosan veszítettem el. 3 éves koromban szürkehályoggal operáltak meg, de a műtét nem sikerült, orvosi műhiba történt. Kb. 8 éves koromig még láttam annyit, hogy közlekedni tudtam a falunkban. Emlékszem a mai napig a patakra. Magam elé tudom képzelni a látványt, ahogy a patak vizén tükröződött a napfény, miközben a híd árnyékot vetett a vízre. 12 éves koromra gyakorlatilag elveszítettem a maradék látásomat is.
Ennek ellenére alapvetően vidám természetű vagyok, szeretek emberek közé menni. Bár az is igaz, társaságban inkább visszahúzódok, háttérben maradok.
- Hol és hogyan ismerkedtél meg a pontírással?
- A Vakok Általános Iskolájában ismerkedtem meg a pontírással. Igazság szerint én nagyon későn kerültem fel Budapestre, mert nem tudtunk az intézet létezéséről. Egy szomszéd falubeli tanító hívta fel a szüleim figyelmét arra, hogy a fővárosban vak gyermekeket is oktatnak, neki köszönhetem, hogy 12 éves koromban bekerülhettem az iskolába. Nagyon hálás vagyok ezért. De a mai napig érzem a hátrányát annak, hogy a kisiskolás évek aktív tanulása kimaradt az életemből. Korábban jártam én a falusi iskolánkba, de ott soha semmiből nem kértek számon, nem támasztottak velem szemben elvárásokat, nem kellett teljesítenem. A hiányosságokat azóta is igyekszem folyamatosan pótolni, mégis megmaradt bennem egy kisebbségi érzés, amit nem tudtam felnőttként sem levetkőzni.
Amikor a Vakok Általános Iskolájában tanulni kezdtem, Dr. Méhes József igazgató úr engedélyével egyszerre végeztem el a 3. és 4. osztályt. Pataki Lászlóné Vilma néni volt az osztályfőnököm, tőle tanultam meg a pontírást is. Mivel az osztálytársaim 3. osztályban már tudtak írni, olvasni, nekem fel kellett hozzájuk zárkózni. Ez nem volt túlságosan nehéz. Egy év alatt sikerült utolérnem őket.
Kétoldalas Braille-táblán, pontozóval tanultam írni. Úgy emlékszem, egykötetes volt az ábécéskönyv, vastag volt, mintha 2-3 Vakok Világa folyóiratot fűznénk össze. Szép sorban vettük a betűket, szavakat, később mondatokat is olvastunk. Ahogy szaporodtak a betűk, egyre komolyodott az olvasnivaló is.
Emlékszem, Vilma nénitől a nyári szünetre kaptam egy könyvet, olyasmi volt a címe, hogy Cinege-naptár. Minden hónaphoz volt benne valami érdekesség. Ezt olvasgattam a vakáció ideje alatt. Már ekkor nagyon megszerettem az olvasást.
- Jártál-e általános iskolás korodban Braille-könyvtárba? Voltak-e kedvenc olvasmányaid?
- Igen. Nagyon szép Braille-könyvtár volt az iskolában. Seres Pista bácsi volt a könyvtáros. Rendszeresen látogattam a könyvtárat, és kölcsönöztem ki olvasnivalót. Sok minden érdekelt. Legszívesebben történelmi témájú könyveket olvastam vagy kalandregényeket, de a lányregényeket is kedveltem. Akkoriban olvastam pl. a „Sándor Mátyás"-t, „A 15 éves kapitány"-t, meg „Az Isten rabjai"-t.
Sokszor annyira izgalmasak voltak a történetek, hogy alig bírtam letenni a könyvet. Este is olvastam. Becsempésztem a hálóba az aktuális kötetet, és a paplan alatt olvastam, ez tiltott dolog volt, a nevelők nem engedték. Persze, a többiek is ezt csinálták, és vigyáztunk nagyon, hogy ne vegyék észre.
Kitűnő tanuló voltam. Igaz, nem tartom magamat tehetségesnek, de mindig szorgalmas voltam. Tanórákon kívül is kérdezősködtem a tanároktól, mindenféle érdekelt. Akkoriban a Vakok Világa folyóiratban volt egy ifjúsági rovat, és ebben különböző témákban kérdéseket tettek fel, amiket meg kellett válaszolnunk. Rendszeresen küldtem be megfejtéseket. Emlékszem, 8. osztályos koromban első helyezést értem el, és egy fehérbotot kaptam jutalmul.
Bevallom, én nagyon szerettem az iskolát. A nevelőkkel sem volt soha semmi problémám. Sok-sok hasznos dologra megtanítottak bennünket. Magunk körül rendet kellett tartanunk. Reggel 6-kor keltünk, elvégeztük a szokásos teendőket, kitakarítottuk a hálószobát, és fél 8 körül reggeliztünk, utána kezdődött a tanítás. Délután testnevelésórák és különböző szakkörök voltak, pl. németszakkör. Az orosz nyelvet is nagyon szerettem. Szabadfoglalkozás és udvari séta is volt. Úgy érzem, az életre neveltek minket. Sokat köszönhetek az intézetnek.
- Gyermekkorodban használtad-e a Braille-írógépet íráson kívül egyébre, pl. minták, rajzok készítésére, kísérletezgetésre?
- Nem, nem használtam ilyesmire a pontírógépet. Az az igazság, hogy mi 8. osztályos korunkban kaptunk Picht-gépet a kezünkbe. Nem volt külön Picht-óránk, hogy megtanuljuk az írógép használatát, csak elmagyarázták, mit hogyan kell csinálni, és használtuk.
- Úgy értesültem Páll Erikától, az MVGYOSZ Braille-könyvtárosától, hogy a tavalyi évben 369 Braille-kötetet olvastál el. A Braille-könyvtárból kikölcsönzött könyvek között komoly alkotások és mesék is voltak. Ez rekord teljesítmény! Aktuálisan pedig Leslie L. Lawrence Szádhuk című könyvét olvasod. Miért szereted a pontírást?
- Igen, tényleg nagyon szeretek olvasni, és a pontírást is nagyon szeretem. Az olvasás közben átélt érzést annak a látó embernek az érzéséhez tudom hasonlítani, aki kezébe vesz egy számára kedves könyvet, és olvasni kezdi akkor, amikor akarja, olyan tempóban, ahogy neki tetszik, és olyan közvetlen kapcsolatba kerül a könyvvel, hogy akár a könyv lapjainak zizegését is hallhatja, a papír illatát is érezheti, és elidőzhet bármelyik szónál, mondatnál, oldalnál. Én is éppen így kezembe veszem a pontírásos könyvet, és olvasom, amikor kedvem van hozzá, és a saját tempómban teszem mindezt. Olvasom a Braille-könyvet, és nem alszom el rajta, mint a hangoskönyvek hallgatása közben. Könyvjelzőt is tehetek bele, vissza is kereshetek benne bármit könnyedén. Mindenképpen személyes élmény az, ha az ember „kézzel fogható módon" olvashat.
- A normál síkírás betűivel mikor ismerkedtél meg?
- Iskoláskoromban ismerkedtem meg az úgynevezett Klein-szekrény látó betűalakjaival, de ezt csak ritkán használtam. Ezek nyomtatott nagy betűk voltak. Tollal sohasem írtam le őket.
Két évvel ezelőtt tanultam meg az MVGYOSZ szervezésében, egy aláírást tanító tanfolyamon a nevemet leírni. Bizony, rengeteg megalázó helyzetet el tudtam volna kerülni, ha ezt korábban elsajátíthattam volna. Van egy írókeretem, abba tollal gyakoroltam a nevem leírását. Szőke Márti volt a tanárom. Kb. 5 óra alatt sikerült megtanulnom a nevemet olvashatóan leírni. Azóta mindenféle szituációban gond nélkül alá tudok írni.
- Az általános iskola befejezése után hol és mit tanultál? Tanulmányaidban és későbbi munkádban milyen szerepe volt a pontírásnak?
- 1963-ban fejeztem be általános iskolai tanulmányaimat. Azután kefekötő és seprűgyártó szakmunkás bizonyítványt szereztem. Kétéves szakmunkásképző iskola volt ez. Az első tanévben a szövetség kiselőadótermében tanultunk, Gévainé Anikó néni tanította az elsősöket. A másodikosokat már Gévai Béla tanár úr oktatta a gyár Laky Adolf utcai kultúrtermében.
1965-ben végeztem, akkor kezdtem dolgozni a kefegyárban mint kefekötő. 13 évet töltöttem ott. Egészségi okok miatt kellett onnan eljönnöm. Azután telefon-alközpontkezelő lettem. A Híradástechnikai Ipari Kutató Intézetnél dolgoztam 16 éven keresztül. A telefonszámok mind a fejemben voltak, a külföldi számokat is fejből tudtam. De ha valakinek üzenetet kellett átadnom, azt lejegyeztem pontírásba, így a munkám során is gyakran használtam a Braille-írást.
Menetközben munka mellett 1970-ben az Asztalos János Gimnázium levelező tagozatán leérettségiztem. Ma úgy mondanánk, integráltan tanultam. A tananyagot szalagos magnóra olvastattam fel, a felolvasott anyagokból pontírásos jegyzeteket készítettem, így tanultam.
- Milyen tapasztalataid vannak a Braille-kijelzővel kapcsolatosan?
- A számítógép használata nem érdekel, nem tudtam megbarátkozni a gépi hanggal. Braille-kijelzővel találkoztam már, de ez is nagyon idegen számomra. Anyagilag sem engedhetem meg magamnak ezeket az eszközöket. Persze, sokszor érzékelem ennek a hátrányát a mai világban.
- Milyen olvasnivalót tudnál ajánlani a tinédzsereknek és a felnőtt korosztálynak?
- A fiataloknak Szilvia Schneider felvilágosító jellegű könyveit mindenképpen érdemes elolvasniuk, akár fiúk, akár lányok. Lépésről lépésre bevezeti őket abba a világba, amiről tudniuk kell. Mindkét könyvet magam is elolvastam, és a legnagyobb lányunokámnak meg is vettem ajándékba.
A felnőtteknek a Hunyadi-sorozatot ajánlanám elolvasásra. A Hunyadi család életéről szól. A regény egy nagy történelmi korszakot ölel fel. Igazán nagyon érdekes. Bán Mór írta. Szerintem kihagyhatatlan mű. De Tolsztoj: Háború és béke című regényét is szívből ajánlom. Ez is egy átfogó jellegű történelmi regény, meg lehet ismerni belőle az orosz nép gondolkodásmódját, életét, a főbb társadalmi viszonyokat.
- 2011-ben Kuminka Györgyné Anikó (néni) vezetésével megalakult az MVGYOSZ keretein belül a Braille-bizottság. Nyomon követed-e a változtatásokat? Mi a véleményed ezekről?
- Én nehezen tudok azonosulni a változtatásokkal. A mi korosztályunknak nem megy könnyen az alkalmazkodás. Én már csak azt szeretem, amit régtől megszoktam, szeretem, ha nem kell új dolgokra odafigyelnem.
- Miért fontos a súlyos fokban látássérültek számára, akár gyermekek, akár felnőttként látásukat vesztett személyek, a pontírást megismerni, sőt: készségszinten használni tudni napjainkban is?
- A Braille-írás egy személyes kapcsolat a betűkkel. Fontos ismernünk, hiszen a vakok speciális írása. Ráadásul a számítógépet nem lehet mindenhová magunkkal vinni. Ezen kívül ma már Braille-írással találkozhatunk a gyógyszeres dobozokon is, de ez csak annak segítség, aki el is tudja olvasni. Más helyeken, pl. múzeumokban is egyre több Braille-felirat van. Nekünk, vak embereknek kötelességünk ismerni a pontírást. A Braille-tábla is mindig kéznél lehet, bármit gyorsan fel lehet jegyzetelni vele, nem merül le, praktikus segítőtárs.
Tényleg úgy van, ha akad egy kis szabadidőm, akkor olvasok. Az olvasás olyan nekem, mint másnak a kábítószer. Alig várom, hogy leülhessek, és elővehessem a könyvet, amit éppen olvasok. A férjem 5 éve súlyos betegsége miatt a Hungária körúti intézetben lakik. Őt hetente kétszer szoktam meglátogatni. Egyébként egyedül élek, mindent nekem kell megoldanom, megszerveznem itthon. Gyakorlatilag minden nap van ügyintéznivalóm. Unatkozni nem szoktam.
Ha tehetem, szívesen kimegyek a Városligetbe, a Vakok Kertjébe. Ott vagy beszélgetek, vagy olvasok. Szenvedélyem az olvasás, teljes kikapcsolódást és feltöltődést jelent számomra. Az olvasás a nehéz időszakokon is mindig átsegített.
- Van-e olyan mottód, amely az életedet vagy a Braille-írással kapcsolatos gondolataidat összefoglalhatja?
- Először saját tapasztalatomat szeretném megosztani az olvasókkal. Úgy gondolom, hogy a vak embereknek sohasem szabad feladniuk a küzdelmet, mindig akarniuk kell, és nem hagyhatják el magukat. Hullámvölgyek jöhetnek, de azokból ki kell mászni akarattal és összefogással.
Életem mottója pedig egy Móra Ferenc idézet: „Boldogság csak annak van a földön, aki embertársait szereti." (Dióbél királyfi)

- Köszönöm szépen a beszélgetést.

Bieber Mária

Vakok Világa 2017. augusztus