Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Szuhaj Mihály - 1.rész

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

Beszélgetés Szuhaj Mihállyal, az „Informatika a látássérültekért" Alapítvány kuratóriumának elnökével (1. rész)

- Emlékeim szerint először az 1990-es évek vége felé találkoztam személyesen veled, akkor, amikor egy pályázat keretében elnyertem a Recognita Reader 3.0 nevű optikai karakterfelismerő programot. Később nemcsak értesültem informatikai munkásságod eredményeiről, hanem annak gyümölcseiből sok ezer látássérült embertársammal együtt magam is részesülhettem. Így pl. részt vettem az MVGYOSZ informatikai csoportja által szervezett tanfolyamaitokon, és szakmai segítséget is kaptam munkatársaidtól nem egyszer. Az „Informatika a látássérültekért" Alapítványnak köszönhetően ma már az én számítógépemen is a JAWS for Windows képernyőolvasó program fut, és segíti mindennapi munkámat. Ez biztosítja az akadálymentes kapcsolattartást barátaimmal, ismerőseimmel és szabadidős tevékenységeim körét is kiszélesíti. A jelen interjút is számítógépen készítem, amin a képernyőolvasó szoftverrel egyidejűleg Braille-kijelző is működik. Természetesen szeretném, ha a beszélgetés során informatikai pályafutásod mellett a pontíráshoz fűződő viszonyodról is vallanál, illetve mint embert is megismerhetnénk. Az olvasókkal együtt magam is kíváncsi vagyok arra, hogy mit tud mondani a XXI. század első felében a Braille-írással kapcsolatosan egy országosan is ismert és elismert látássérült informatikus.
Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!

- 47 éves vagyok. Kondorosról származom. Édesanyám most is ott él, édesapám már meghalt. Két testvérem van: egy nővérem és egy ikertestvérem. Feleségemmel és egy szem leánygyermekünkkel Budapesten, a XI. kerületben élünk. Feleségem a Pető Intézetben dolgozik konduktorként, leányunk 9. osztályos gimnazista.
- 10 éves korodban veszítetted el a látásodat. Hogyan történt ez?
- 10 éves koromban egy agydaganatot diagnosztizáltak nálam, és az operációt követően veszítettem el a látásomat. Az agydaganatnak semmiféle előzménye nem volt a családban, rokoni körben, villámcsapásként ért mindannyiunkat. Mivel a látásvesztésem után rengeteg segítséget kaptam szüleimtől és testvéreimtől, ezért eleinte - a látás hiányán túl - hátrányokat nem tapasztaltam emiatt a mindennapi életemben. Fontos volt számomra, hogy nem szakadtam ki a családi környezetből, ugyanott laktam, ugyanazok az emberek vettek körül. Az első éveket nagyon megkönnyítette, hogy természetesen viszonyultak hozzám, biztonságban érezhettem magam.
- Látásvesztésedet követően kik és hogyan segítették tanulmányaid folytatását?
- Szüleim kitartásának, ikertestvérem segítségnyújtásának és tanáraim elfogadó hozzáállásának köszönhetően Kondoroson tudtam folytatni általános iskolai tanulmányaimat. Az iskolában az ikertestvéremmel egy osztályba jártunk, egy padban ültünk, mindent együtt csináltunk. A feladatokat mindig felolvasta nekem. Tanáraim írásbeli feladatot nem kértek tőlem, mindenről szóban adtam számot.
Ugyanakkor már azokban az években is megmutatkozott eltérő érdeklődésünk, én mindig többet szerettem volna tudni a tananyagból, mint az ikertestvérem, aki megelégedett a kötelezővel. Ő már akkor is gyakorlatias beállítottságú volt, míg bennem erősebben működött a tantárgyi ismeretek iránti tudásszomj. Így én esténként még a nővérem segítségével külön is tanulgattam. Az ikertestvérem és köztem meglévő személyiség különbség jól kiegészíti egymást, ő a természetben szeret lenni és tevékenykedni, én pedig szívesebben húzódom be egy könyvvel a sarokba. Ez az eltérő beállítottság a pályaválasztásunkban is megmutatkozott, ő szakmája iránt elhivatott kertész lett, magam pedig az informatikusi pályát választottam.
- Mi volt a legnagyobb nehézséged, amivel vak kisgyermekként szembesültél?
- A látásvesztés utáni első éveket megkönnyítette a családi és az iskolai környezet változatlansága, de két-három évvel később, ahogy nőttem, érezni kezdtem a korlátokat. Pl. az iskolai kirándulásokon és táborokban, félve a balesetveszélyes helyzetektől, nem vehettem részt. Az integrációban történő tanulásnak akkor még nem volt hagyománya, az esetem igazi kuriózumnak számított. Így végső soron érthető volt ez a hozzáállás.
- Középiskolai tanulmányaidat Békéscsabán végezted el. 1988-ban érettségiztél. Hogyan, milyen módszerekkel tanultál? Hogy sikerült a beilleszkedés az osztálytársak közé?
- A 8. osztály befejezése után kikerültem a védett környezetből, és jobban megtapasztaltam a vaksággal járó nehézségeket. A gimnáziumot Békéscsabán, esti tagozaton végeztem el. Hetente kétszer, délutáni, koraesti időpontokban zajlott az oktatás. Az osztályban mindenki idősebb volt nálam. A nappali képzésekben szokásos osztályközösség, a gyakori személyi változások miatt itt nem alakult ki. Családjuk és munkájuk mellett iskolapadba visszaülő, felnőtt emberek voltak az osztálytársaim, közösségi programokat emiatt nem szerveztünk magunknak. Azonban most is jó szívvel emlékszem vissza mindazokra, akikkel végigcsináltuk a gimnázium négy évét.
Ez a tanítási forma több otthoni felkészülést kívánt tőlünk, és negyedévente adtunk számot a tudásunkról vizsgák keretében. Én mindig szóban vizsgáztam, a társaim részben szóbeli, részben írásbeli vizsgákat tettek.
A tanulási módszerem megváltozott, nem volt már mellettem az ikertestvérem. Az egyes tanítási alkalmakra édesanyám és nővérem kísért el felváltva. Ők is beültek az osztályterembe, és jegyzeteket készítettek számomra. Ez munkájuk mellett vállalt, és emiatt fáradságos feladat volt, ezért nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek négy éves kitartásukért.
Otthon édesanyám és nővérem magnókazettákra olvasták a tananyagot, ezeket hallgattam vissza a tanulás során. A vizsgákra készülve is ezek alapján dolgoztam ki a tételeket, amelyeket pontírásban mindig leírtam magamnak. Braille-táblán vagy pontírógépen dolgoztam. Rengeteg Braille-írásos jegyzetanyagom gyűlt össze ebben az időszakban. Az érettségire is részben ezekből készültem fel. Sokáig becsben tartva tároltam ezeket az irományokat, de amikor Budapestre költöztem, kénytelen voltam kiselejtezni őket.
- Most megleptél. Azt tudtam, hogy az érettségi megszerzését követően Budapestre költöztél, és önálló életviteled megalapozása céljából elvégeztél egy elemi rehabilitációs tanfolyamot a VERCS-en. Ezek szerint a pontírást nem ennek a tanfolyamnak a keretében sajátítottad el?
- A Braille-írást már 12 évesen megtanultam. Kondoros akkor még nagyközség volt, csupán néhány éve emelkedett városi rangra, a látásvesztésem esete bekerült a köztudatba. A hír eljutott a vakok szövetsége helyi, körzeti megbízottjához is, aki felvette a kapcsolatot a szüleimmel. Így ismerkedtünk meg a békéscsabai szervezet által felkínált lehetőségekkel, és egy fiatal sorstárs, Lévai József lett a Braille-tanárom. Neki köszönhetően a VERCS-re már pontírás ismerettel érkeztem.
Meghatározó élmény volt számomra a VERCS-en töltött idő, egykori tanárommal, Dr. Tolnayné Csattos Mártával később barátság is szövődött közöttünk. Az ott tanultak alapvetően változtatták meg az életemet.
- A VERCS-en tanultakkal kapcsolatosan annak idején azt nyilatkoztad, hogy euforikus érzés volt számodra az, hogy elveszített önállóságod egy részét visszanyerhetted. Mit jelent ez?
- 18 éves koromban kerültem be a VERCS tanfolyamra, ekkor már 8 éve vak voltam. Ám mindaddig nem közlekedtem önállóan. Kondoroson nagyon szűk volt az önálló mozgásterem, az iskolába és más helyekre csak a családtagok kíséretével tudtam elmenni. Családi házban laktunk, a kertünk kerítése jelentette számomra a határvonalat. Éppen ezért óriási élmény volt megtapasztalnom, hogy fehérbottal a kezemben kedvemre elindulhattam Budapesten. Természetesen, voltak pozitív és negatív tapasztalataim is, de az örömöm sokkal nagyobb volt, szinte elsöpörte a negatívumokat. Végre szabadon közlekedhettem!
A VERCS-csel párhuzamosan, kis időeltolódással még két tanfolyamot is elvégeztem. A vakok szövetségében számítógépes ismereteket tanultam, illetve egy nyelviskolában angol nyelvtanfolyamra jártam. A nyelvórákon hangfelvételeket készítettem, majd azok alapján pontírásos jegyzeteket, azokból tanultam. Készség szinten tudtam már a Braille-írást alkalmazni.
- Mint már mondtad, Lévai Józseftől tanultad meg a pontírást. Hogyan történt ez? Milyen eszközöket használtatok?
- Kondorosról hetente autóbusszal beutaztunk Békéscsabára, Lévay József lakásában fogadott, ott voltak a foglalkozások.
Segédeszközeink nem voltak, ábécéskönyvünk sem. Volt azonban egy négercsók nevű süteményes dobozunk, amin a hatpontrendszerben való tájékozódást gyakoroltuk. Ezen mutatta meg, hogy van két oszlop, három sor. A gyakorláshoz kis tárgyakat használtunk. Volt még ezen kívül Braille-tábla és pontírógép.
De volt még úgynevezett lyukacsos táblám is, amibe műanyagszegeket lehetett belenyomni, és ezeket gumigyűrűvel összekötni. Ezt az eszközt két dologra is használtam; egyrészt gyakoroltam rajta a hatpontrendszert és a Braille-betűket, szavakat, sőt, mondatokat is tudtam így kirakni. Jó játék volt ez akkoriban! Másrészt matematikához használtam. 4 ilyen táblám volt, amelyeket egymáshoz tudtam illeszteni, rögzíteni, ezáltal egész nagy, négyzet alakú területet lehetett lefedni. Ezen gyakoroltam a geometriai műveleteket, és a koordinátarendszerben történő függvényábrázolást is így tanultam meg.
A pontírást, mivel könyvünk nem volt, a Lévai József által előre elkészített minták alapján tanultam és gyakoroltam. Emlékszem, teli hatpontok közé írta mindig az új betűt. Az írás jobban ment, az olvasást sokat kellett gyakorolnom. A szavak olvasása könnyebb volt, de amikor mondatokat olvastam, előfordult, hogy a mondat végére érve elfelejtettem az elejét. Sok gyakorlással fejlődött az olvasási tempóm. Akkor kezdtem igazán élvezni az olvasást, amikor már nem a betűk felismerése kötötte le a figyelmemet, hanem tudtam koncentrálni az olvasottak értelmére.
Miután megtanultam a betűket és írásjeleket, időnként a budapesti Braille-könyvtárból postán kölcsönöztem olvasnivalókat. Emlékszem, először ritkasoros könyveket olvastam, utána jöttek a sűrűsorosak. Gimnazista koromban olvastam Hemingway: Akiért a harang szól című regényét, nagyon szerettem.
- Braille-táblát vagy pontírógépet használtál-e gyakrabban?
- A Braille-táblát terjedelmesebb jegyzetek készítésére nem használtam, inkább a pontírógépet részesítettem előnyben. Az auditív memóriámat viszont tudatosan edzettem, hogy minél több információt meg tudjak jegyezni hallás alapján. A Braille-írás számomra a lényegkiemelést, az információk koncentrált megjelenítését szolgálta. Amikor pl. újra meg újra egy 60 perces magnókazettát kellett volna végighallgatnom, praktikusabb volt az anyagot tömörítve kijegyzetelnem, úgy tanulnom.
- Használtad-e a Braille-írógépet íráson kívül egyébre, pl. minták, rajzok készítésére, kísérletezgetésre?
- Ez nem volt jellemző.
- Mikor és miben vetted hasznát pontírás tudásodnak?
- Tanulmányaim során jegyzetanyagok írására, vizsgák tételsorának kidolgozására, saját szórakoztatásomra Braille-könyvek olvasására használtam a pontírást.

(folyt. köv.)

Bieber Mária

Vakok Világa 2017. május