ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Lak István - 1.rész


Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

(Beszélgetés Lak István tanár úrral - 1. rész)

- Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!
- A nevem, azt hiszem, sokak számára ismert. A fehér megyei Hercegfalván születtem 1935-ben. Hagyományos paraszti családban növekedtem fel. Nyolcan voltunk testvérek, heten értük meg a felnőttkort. Mára már csak én maradtam meg. Szinte minden családtagomat a daganatos betegség vitt el. Küzdelmes gyermekkorom volt, háborús időket éltünk. De vallásos légkör vett körül. A szüleim mélyen hívő emberek voltak, minket is így neveltek. Az iskolában hittant tanultunk. A szüleinkkel rendszeresen jártunk templomba.
- Hol kezdted meg tanulmányaidat?
- Gyengénlátóként születtem, később kezdett romlani a látásom. Az általános iskolát szülőfalumban végeztem el, ez akkor 8 osztályt jelentett. 1951-ben indult a sárbogárdi tanítóképző iskola, ahová én is felvételt nyertem. Ez a képzés is 6 éves volt, egy alapfokú tanítói képesítést adott volna, ha el tudtam volna végezni. Az első tanévet sikeresen zártam. De a második év novemberében olyannyira megromlott a látásom, hogy fájó szívvel abba kellett hagynom a tanulást. Akkoriban még nem léteztek olyan technikai eszközök, amelyek segítségemre lehettek volna. Magnó sem volt. Egyszerűen tollal írtunk.
Sárbogárdról hazakerültem, és másfél évig otthon dolgoztam a mezőgazdaságban. Tulajdonképpen egész fiatal korunktól fogva besegítettünk a szüleinknek a különféle munkákba, pl. kézzel arattunk. Amíg a tanítóképzőbe jártam, a kollégiumi díjamat is így szereztem meg.
Érdekességképpen mondom, hogy Katalin húgom is gyengénlátó volt, de az ő látása élete végéig megmaradt, nem úgy, mint az enyém. 1954 őszén kórházba kerültem a szememmel. Aztán hazaengedtek. 1954. dec. 8-a emlékezetes nappá vált az életemben. Sohasem fogom elfelejteni: nagyon erős hideg volt, közel 10 cm hó lehetett, és szikrázó napsütés. Láttam még a lemenő napot, de azután semmi többet. Gyakorlatilag egy nap leforgása alatt teljesen elment a látásom. Szüleim nagyon megrendültek, én vigasztalni próbáltam őket. Bíztam abban, hogy így is megtalálom majd a helyemet a világban. Mindig éreztem a Szűzanya oltalmazó segítségét.
Ezek után is mindenféle munkát el tudtam látni otthon, részt vettem az állatok etetésében, gondozásában. Az állatok megérezték, hogy nem látok, különösen a kutya és a ló viselkedett nagyon okosan. Persze, a kacsa és a liba etetése nem volt művészet. A termények között is jól eligazodtam, mindenféle növényt fel tudtam ismerni tapintással.
- Mikor, hol és hogyan ismerkedtél meg a pontírással?
- Akkortájt nem volt könnyű felkerülni Budapestre. Ebben az 1956-os forradalom is közrejátszott. Emlékszem, végül 1959. szept. 24-én kerültem fel a fővárosba. Katalin húgom szintén feljött, ő a vakok Hungária körúti, női intézetébe költözött be, én pedig a mai Hermina út 21 szám alá, ahol a fiúintézet volt.
1959-ben indult az akkori vakok szövetsége keretein belül egy szakmunkásképző iskola, ahol kefe- és seprűkötést, kosárfonást, néhány évvel később gyengénlátó tanulók könyvkötészetet is tanulhattak. Kétéves képzés volt. Gévai Béla tanár úr és felesége, Anikó néni voltak a meghatározó tanárai ennek az iskolának. Délelőtt elméleti oktatás zajlott, délután gyakorlati oktatás folyt a műhelyekben. A szövetség székházában voltak a tantermek, a Laky Adolf utcai vállalat épületében pedig a műhelyek. A cirokseprű-készítés mestere Verba József volt, a kefekötés csínját-bínját Pell János tanította. Mindketten olyan igazi, szakmájukat szerető emberek voltak. Én is elvégeztem ezt az iskolát.
Emlékszem, az első óráktól kezdve tanultuk a pontírást, ez benne szerepelt a tantervünkben. A pontírástanárom Dr. Bánó Miklós volt. Heti két Braille-óránk volt. Az eszköz, amin tanultunk, magnókazetta méretű fatábla volt, amelyen hat db ujjhegynyi lyukacska volt, azokba kis golyókat kellett berakosgatnunk. Ezen gyakoroltuk a pontírásos betűk pontjainak elhelyezkedését. Írni a/4-es méretű, fémből készült Braille-táblán tanultunk, kétoldalas volt, cseh gyártmány. Később, persze, kisebb méretű táblákat is használtam. Miklós bácsi gyakran diktált nekünk. Gyakorló olvasókönyveink akkor még nem voltak. De Miklós bácsi a Braille-könyvtárat rendszeresen a figyelmünkbe ajánlotta. Julika néni volt a Braille-könyvtáros. Emlékszem, a könyvtárból lehetett egyoldalas, ritkasoros könyveket is kikölcsönözni. Ezek sokat segítettek a kezdőknek. Ilyen volt pl. Jókai Mór: Egy magyar nábob c. regénye, amelyből másodéves koromban két kötetet két hét alatt elolvastam. Igaz, az intézetben olyan fiúkkal laktam egy szobában, akik a Vakok Iskolájában végeztek, és jól ismerték a pontírást, és nagyon sokat segítettek nekem az olvasás gyakorlásában. Gyakran mondták, hogy olvassak hangosan. Közülük még Kecskeméten ma is él Kovács József.
- A szakmunkásvizsgát követően hol tanultál tovább? Hogyan, milyen eszközökkel és módszerekkel tanultál?
- Miután a szakmunkásvizsgát sikeresen letettem, 1961 őszén beiratkoztam a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium esti tagozatára. Másodévfolyamra vettek fel, beszámították ugyanis a sárbogárdi tanítóképzőben elvégzett tanévemet. Egymagam voltam látássérült a 30-40 fős osztályban. Heti három alkalommal mentünk az iskolába munka után, az esti órákban. Sokszor negyed tízkor, fél tízkor jöttünk ki az iskolából. Nagyon jó tanáraim voltak. Pl. magyar irodalmat és nyelvtant tanított Lada Éva tanárnő, biológiát Kovács Zoltán tanár úr, ő volt egyébként az osztályfőnökünk is. Az igazgatóhelyettes pedig Király Rudolf volt.
Akkorra már megtanultam a pontírógép használatát is. Ezek a pontírógépek fadobozosak voltak, az írógép a doboz alsó részére rá volt építve, a tetejét pedig le lehetett emelni. Tehát nem kivettük a tokból a pontírógépet, hanem a doboz tetejét vettük le. Egy hétig vittem magammal a gimnáziumba, hogy azzal jegyzeteljek a tanórákon, de aztán otthon hagytam. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy meglehetősen nehéznek találtam cipelni, másrészt az, hogy elég hangosan zakatolt. A tanárok nem szóltak miatta, a diáktársak sem tettek megjegyzéseket, csak én éreztem úgy, hogy zavarom őket.
Vásároltam egy kisebb méretű Braille-táblát, azzal kezdtem el jegyzeteket készíteni. Ezek gyakorlatilag rövid feljegyzések voltak, kulcsszavakat, rövid mondatokat írtam fel, tele egyéni rövidítésekkel. Este azután, amikor hazaérkeztem, ezekből a jegyzetekből normál terjedelmű jegyzeteket készítettem. Ezek alkalmasak voltak arra, hogy tanuljak belőlük. Kénytelen voltam mindezt még késő este megcsinálni, hiszen másnap reggel munkába kellett menni, és félő volt, hogy elfelejtem a tananyagot. Hát ilyen feltételek és körülmények között tanultam. De a környéken lakó osztálytársaim is sokat segítettek, rendszeresen jöttek, és felolvastak nekem.
1964-ben sikeresen leérettségiztem. Mindjárt felvételt nyertem az ELTE Bölcsészet Tudományi Karára, szintén esti tagozatra, ahol történelmet és irodalmat tanultam. De az első tanév végén az irodalmat le kellett adnom, olyan sok volt a kötelező olvasmány, hogy nem győztem megszerezni és felolvastatni. Tehát maradt a történelem, abból is volt olvasnivalónk bőségesen. Ekkor már volt egy szalagos magnóm, azt vittem magammal az előadásokra, és felvettem azokat. Később az előadásokat otthon kijegyzeteltem, és a jegyzeteimből készültem a vizsgákra. Idővel visszatértem a Braille-táblás, jegyzetelős módszerhez, ez ugyanis hatékonyabb volt, mint a magnózás, és sok időt nyertem vele. Az évfolyamtársaim közül most is sokan segítségemre voltak a felolvasásukkal. Rendszeres felolvasóim voltak Rumi Éva és társai. Abban az időben az intézet azzal támogatta a fiatalok továbbtanulását, hogy felolvasói díjat kaptunk, amiből fizethettük a felolvasókat. Végül történelem szakos tanár lettem, 1970-ben szereztem diplomát. Az esti képzés 6 éves volt ugyanis.
- Tanulmányaid befejeztével mikor és hol sikerült elhelyezkedned? Munkádban milyen szerepet játszott a pontírás?
- Budapesten, abban a szakmunkásképző iskolában helyezkedtem el, amelyben egykor magam is tanultam. Történelmet tanítottam és engedéllyel magyart is, illetve Braille-írást.
Tanári pályám során az adminisztrációs munkámban is Braille-táblát használtam. A tanóráimra is készítettem pontírásos jegyzeteket, óravázlatokat, ezekből tanítottam. Később Feleségem, Herbály Erzsike, akivel 1971-ben kötöttünk házasságot, és aki gyengénlátó, sok adminisztrációs feladatban segítségemre volt.
Ennek az iskolának érdekessége volt még az is, hogy minden tanulója, akár vak volt, akár gyengénlátó, megtanulta a pontírást. A vakok persze az ujjukkal, a gyengénlátók a szemükkel olvastak. Amikor Braille-tanárként dolgoztam, már voltak gyakorló olvasókönyveink is. Az iskola 1980-ban, sajnos, megszűnt.
- Akik a Vakok Világa folyóiratot olvasták a múlt évezred vége felé, illetve a III. évezred küszöbén, hónapról hónapra találkozhattak cikkeiddel, beszámolóiddal. Hogyan kezdődött az újságírás?
- 1974-től a Vakok Világa folyóiratnál is dolgoztam, különböző témájú cikkeket írtam az újság részére, és 1980-tól lettem a lap állandó munkatársa. Eleinte egy-két éven keresztül pontírásban írtam a cikkeket, később már hagyományos gépírással adtam le. Egyébként a szakmunkásképzőben tanultunk meg gépírni. Ezt úgy tanultuk akkoriban, hogy teljesen besötétítették a tantermet, nem lehetett lesni. Ez nagyon hatékony módszer volt, később sokszor megtapasztaltam, mennyi előnnyel jár, hogy tudok „vakon" gépelni.
Barna Zoltán volt a Vakok Világa főszerkesztője 1989-ig, majd Bartha Zsuzsi lett. Először havonta jelentek meg írásaim, később egy hónapban 4-5 cikket is le kellett adnom, és ez bizony komoly kihívást jelentett, mivel nem az újságírás volt az elsődleges feladatom a szövetségben. A cikkeimhez sok anyagot gyűjtöttem. Amerre jártunk, kirándultunk, mindenütt jegyzeteket készítettem: a Braille-táblámat a térdemre fektettem, úgy írtam fel a fontosabb tudnivalókat.
- Braille-tanárként is sokan ismertek. Mesélj, kérlek, a munkádról, a pontírástanításról, a tanítványaidról.
- 1980-tól 2005-ig a szövetségben Braille-tanárként is dolgoztam, ez volt a fő munkaterületem. Heti 3 alkalommal voltak Braille-óráim, a legtöbb a délutáni időszakban, 2-6 óra között. A tanítványok általában heti egyszer jöttek órára. Elsősorban felnőtteket tanítottam. Persze, a valóságban a tanítványaim köre az óvodáskorúaktól a 80 évesekig terjedt. Emlékszem, volt egy óvodáskorú kislány, akit Pest környékéről a nagymamája hozott rendszeresen az órákra. Sajnos, korán meghalt ez a kislány. A másik óvodáskorú tanítványom egy fiúcska volt, Helle Maximilian. Őt is a nagymamája hozta a Braille-órákra. Úgy emlékszem, két évig jártak hozzám. Szorgalmas, érdeklődő gyermek volt.
Dr. Bogsányi Sándorné, Nelli nénire is jól emlékszem. Ő volt az egyik legidősebb tanítványom, a 80. életévét is betöltötte már akkor, amikor megismerkedett a pontírással. A betűk pontszámát jól elsajátította, írni is megtanult, de a tapintás nehezen ment. Pedig az olvasás hiányzott neki a legjobban. Idős korára ugyanis már csak öregbetűs könyveket tudott olvasni, normál betűs kiadványokat, újságokat már nem. De Szegő Gyuri bácsira is szívesen emlékszem vissza. Szintén 80 éven túl volt már, amikor a Braille-írást megtanulta. Kifejezetten szorgalmas és érdeklődő „diák" volt. A történelmet is nagyon szerette. Támbottal közlekedett. Gyuri bácsi önszorgalomból is járt hozzám, ha netán lyukas órám volt.
De nemcsak látássérült, hanem éplátó tanítványaim is voltak. Volt pl. egy édesanya, akinek volt egy látó kislánya, aki az iskolában összebarátkozott egy látássérült kislánnyal. Az édesanya ennek a látássérült kislánynak a kedvéért tanulta meg a pontírást, és aztán tőle a gyermeke is. De volt két ikertanítványom is. A nevükre is jól emlékszem: Rácz Kármen és Krisztina. Huszonévesek voltak, amikor hozzám jártak Braille-írást tanulni. A Budapesti Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház tagjai voltak. Annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Alig lehetett őket megkülönböztetni, a két Lotti szerepét is remekül el tudták játszani. Gyermekekkel foglalkoztak, a látássérült gyermekközönségük kedvéért akarták a pontírást elsajátítani. A Braille-óráimon egyénileg vettek részt a tanítványaim, de persze az ikrek együtt jöttek.
- Milyen segédeszközt használtál a pontírás tanításához?
- Braille-tanárként először azzal az eszközzel tanítottam én is a pontírást, amivel annak idején nekem tanították. De a hat db golyó, sajnos, könnyen lepotyogott, elgurult, és ezeket vakon megkeresni eléggé nehézkesnek bizonyult. Ezért rövidesen más módszerhez, azaz más segédeszközhöz folyamodtam. Mégpedig Gibba Andor „találmányát" vettem át. Ő a fehérvári szervezet elnöke volt, szintén tanított pontírás-olvasást. Egy A/5-ös lapot megfelezett, és annak megfelelő méretű fémlemezt készíttetett, amelyre 6 db mágnes-korongot csináltatott. Ezek a korongok a mai kétszáz forintosoknál kicsit nagyobb és vastagabb méretűek voltak. Ezek segítségével rakosgattuk ki a Braille-betűk pontszámát. Praktikus volt nagyon, mivel ezek a korongok nem csúsztak el a fémlapon.
- Emlékszel-e, mi volt a betűtanítási sorrend akkoriban? Voltak-e Braille-ábécéskönyvek, amelyekből tanítottál?
- Igen, emlékszem, a betűtanítási sorrend eléggé eltért a maitól. Először a felső 4 pont kombinációiból álló betűket tanítottuk meg, azokat, amelyek az ábécé elején helyezkednek el, egyjegyű mássalhangzók és rövid magánhangzók, és amelyek segítségével a számokat is képezzük. Majd fokozatosan következtek az egyre bonyolultabb pontszámú betűk. A tanítványaim egy tanórán 4-5 betűvel is megismerkedtek, majd egy gyakorló hét következett. Később, persze, kettesével vettük a betűket, vagy még lassabban is haladtunk, mindig az egyéni igényekhez igazodtam. Eleinte Braille-táblán írtunk, később pontírógépen. Sok írásbeli feladatot adtam, és mindig megköveteltem, hogy a saját írásbeli munkájukat visszaolvasással ellenőrizzék is. Idővel összeállítottam egy kétkötetes ábécéskönyvet, amelyből tanítottam. Az első kötet tartalmazta az alapinformációkat, és ritkasoros volt, a második kötet sűrűsorral készült, és hosszabb olvasmányok is voltak benne.
- Te biztosan emlékszel még a Klein-gépre. Használtad is?
- Klein-írószekrény volt a becsületes neve, röviden Klein-doboznak hívtuk. Azért szerettük, mert látó felnőtt segítsége nélkül tudtunk vele levelet írni haza, és nem kellett senkit beavatnunk a kis titkainkba. Az ábécé betűinek megfelelően minden ólomhasáb oldalán jól kitapintható volt a latin betűalak. Számok és írásjelek is voltak külön-külön. Az ólomhasáb alsó részén pedig tűszerű kiemelkedés volt, amely a papír túloldalán dombornyomással az adott betűt, számot vagy írásjelet jelenítette meg. Persze, már idejét múlt eszköz ez. A sajátomat a Gyengénlátók Általános Iskolájának ajándékoztam néhány évvel ezelőtt.

(Folytatás következik)

Bieber Mária

 

Vakok Világa 2016. április

doboz alja
oldal alja