Láthatatlan vacsora 2024-2025 projektzáró beszámoló

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete a Tesco Global Zrt. által meghirdetett „Ön választ, mi segítünk" pályázat nyerteseként ismét Láthatatlan vacsorát szervezett a Spaletta Étterem és Sörházban, hogy egy különleges szemléletformáló rendezvény keretében megismertesse a látó társadalmat a látássérültek mindennapjaival. Tusori Nikoletta alelnök köszöntötte az egybegyűlteket, s bár munkatársaink nagy tapasztalattal rendelkeznek mind a szemléletformálás, mind vacsorák szervezése terén, ez a nap mégis más volt, mint a többi, ugyanis egyesületünk lelke és motorja, Hencz András ez év február 11-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. „Egyesületünk alapköve, lelke, motorja, fő profilja volt, munkája, elhivatottsága, kitartása példaértékű és követendő a jelen és a jövő generációi számára." - kezdte a megemlékezést Tusori Nikoletta. - „Minden erőmmel azon vagyok és leszek, hogy úrrá legyünk a helyzeten és az egyesület az ő szellemében működjön tovább." Ezután pedig egy perces néma csenddel emlékeztünk meg róla.
Az est vendégei ezúttal egyesületünk támogatói, partnerei, valamint a sajtó képviselői voltak, szerettük volna, ha ők is jobban megismerik 20 éves jubileumát ünneplő szervezetünket, mely ma már nem pusztán a Bács-Kiskun megyei látássérültek érdekvédelmi közege, az évek során számtalan olyan szolgáltatást vezettünk be, mellyel egyéb szervezeteket, intézményeket is meg tudunk szólítani, megteremtve ezáltal az esélyegyenlőség feltételeit.
„Munkánk során nagy hangsúlyt fektetünk a szemléletformáló programok szervezésére és lebonyolítására mindazon oktatási, kulturális, egészségügyi és egyéb intézményeknek, akik bepillantást szeretnének nyerni a látássérültek mindennapjaiba." - magyarázta Niki.
Szükség is van a hatékony együttműködésre, hisz a statisztikai adatok minden évben drasztikus növekedést mutatnak: Magyarországon 500.000 fogyatékossággal élő ember él, közülük pedig több mint 43.000 látássérült.
Apropó, látássérült, vak, oly sokszor halljuk ezeket a fogalmakat, de mit jelentenek ezek a szavak a valóságban? Nem csupán szinonimái egymásnak, ugyanis szakmai körökben megkülönböztetünk gyengénlátó, aliglátó és vak személyeket, de még ha két ember egyazon diagnózissal rendelkezik is, nem feltétlenül azonos minőségben képesek érzékelni a körülöttük lévő teret. Hogy ezt bebizonyítsa,
szimulációs szemüvegeket osztott ki a vendégek között, melyek azt hivatottak megmutatni, ezek az emberek hogyan érzékelik a külvilágot. Niki elárulta, hogy az ő látása is köztük lesz, ami sokkolóan hathat annak, aki először találkozik alelnökünkkel. Hisz oly könnyedén, lendületesen mozog, meg sem torpan, miközben egyik feladat után a másikkal foglalkozik... emlékszem, nem egyszer és nem kétszer meg tudott lepni közös munkánk kezdetén.
Niki tehát a gyengénlátók csoportját képviselte a vacsoraesten, ám ott volt még Tercsi Lajosné Marcsi, csapatunk oszlopos tagja és Fekete Attila elnökségi tag, partyzenész, velük pedig interaktív élményutazásra indultunk: életútjukon át, az ígéretes és fényes jövőképtől egészen a mindent elborító sötétségig, velük együtt élhettük át a traumát, kétségbeesést, majd elérkeztünk az újrakezdés pillanataihoz. Mert Marcsi és Attila felálltak, küzdöttek, hogy ismét teljes értékű életet élhessenek, némi segítség igénybevételével, mégis önállóan. Ezek a saját életutak azok, amelyek igazán rádöbbentenek bennünket arra, milyen is valaki más cipőjében járni, hogy az egyszerű hétköznapi feladatok elvégzése valódi viadal, ezek az emberek mégis lelkesen, mosolyogva képesek róla beszélni, olyan mértékű alkalmazkodásról téve tanúbizonyságot, amit nem mindennap van alkalmunk megtapasztalni.
Felocsúdni épp volt időnk, inkább csak nem tudtunk, s máris előkerültek a szemkendők, elhalványultak a fények, tudtuk, hogy elérkezett az igazi kihívás. Legfontosabb érzékszervünktől, látásunktól megfosztva elfogyasztani egy háromfogásos vacsorát. Az illatok csábítóan hívogattak bennünket, de máris szembejött az első nagy kérdés: mit is érzünk pontosan, mi ez az étel? Hisz mindeddig meg voltunk róla győződve, hogy illatuk alapján bármit felismerünk, mégis, látásunk elvesztésével valahogy felfordult velünk a világ. Megfogjuk az evőeszközt és kanalazni kezdünk - de hol is van az a kanál? Amit fogok, talán épp egy villa. Valóban, szúr, többször, mint szeretném, akkor ez valóban egy villa, a tapintás felértékelődött. Az addig egyértelmű térbeni műveletek - mekkora a tányér pereme - egyáltalán hol a pereme?!-, öntsünk vizet a pohárba, kóstoljuk meg a titokzatos fogásokat - mind elvesztek az éterben. Más, hosszadalmasabb módszert kellett alkalmaznunk ahhoz, hogy ezekhez az alapvető információkhoz hozzájussunk. Érezd, hallgasd! Amiről eddig azt hitted, nem segítség bizonyos helyzetek megoldásában, most a legjobb barátoddá válik. Bár az étkezés ideje jóval hosszabbra nyúlt, mint gondoltuk, látássérült asztaltársaink hasznos tanácsokkal láttak el bennünket, hogyan könnyíthetjük meg az étkezést, beszéltek olyan apró, de rendkívül hasznos segédeszközökről, amik azokban a pillanatokban felbecsülhetetlen mentőövet szolgáltattak. A kis folyadék-szintjelző csipogása például egyértelműen elárulta, sikerült-e megtölteni a poharunkat. Később, a vacsora végeztével, immár látásunkat visszanyerve természetesen közelebbről is megismerkedhettünk eme nagyszerű eszközzel és társaival a rögtönzött „bemutatóteremben". Nem csak nagyítókkal lehetett találkozni, számtalan beszélő eszköz, konyhai kiegészítő teszi könnyebbé a látássérültek mindennapjait.
Hálásan köszönjük a Spaletta Étterem és Sörháznak a helyszín biztosítását, dolgozóinak az áldozatos munkát, hogy lehetővé tették számunkra ezen projekt lebonyolítását, a kezdetektől mellettünk álltak és segítettek, ezzel az alkalommal pedig méltó lezárást biztosítottak a 2024-ben útjára indított projektünknek.

Lázár Klaudia, kommunikációs munkatárs