Én segítek. Te segítesz?

Bogi vagyok, hivatásomat tekintve vakvezető kutya. Hobbim az írás. Imádok történeteket mesélni nektek, magunkról, a feladatainkról. Úgy érzem, olyan sokszor tévedtek velünk kapcsolatban, hogy muszáj rendet tennem a fejetekben.

A legfontosabb, amit tudnotok kell rólunk, hogy iskolázott, barátságos, intelligens állatok vagyunk. Úgy is mondhatnám: „hivatásos sofőrök", akik az akadályokat kikerülve vezetjük gazdáinkat a kívánt célhoz. Ilyen egyszerű az egész, mégis annyi a félreértés. A gazdánk mondja a vezényszavakat - mert a város térképe náluk, az emlékezetükben van. Meg különben is, ők tudják, hová akarnak menni; előre, jobbra, balra, zebrához, megállóhoz, lépcsőhöz, ajtóhoz; és mi tesszük a dolgunkat. Megkeressük a legbiztonságosabb utat, ahol oszlopokat, falhoz támasztott bicikliket, hirdetőtáblákat, embereket kerülgetve, eljutunk a kívánt helyre. Lelkesen, Munkánkat nagy odaadással végezzük, mert mi kutyák már csak ilyenek vagyunk. Életünket adnánk a gazdánkért, mert a hűség és a feltétel nélküli szeretet számunkra nagyon fontos. Ehhez a munkához nem kell szuper képesség, csak a látásunk, a logikus problémamegoldó képességünk és az elhivatottság.

Ha lekerül a vezetőhám rólunk, hogy jól megérdemelt pihenőnket töltsük, akkor is folyton szemmel tartjuk a gazdánkat. A játék is csak vele, vagy az ő közelében élvezetes.

Érezted már úgy, hogy „kutyába se vesznek"? Én már igen. Egy udvarban éltem, ahol mindig magamra hagytak az emberek. Ehhez képest minden percben a gazdám lábához simulni, maga a mennyország!

Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy ez nekünk rossz, vagy kényszerűség. Számunkra akkor van világvége hangulat, ha a gazdánk egy másik kétlábút választ kísérőként és mi otthon maradunk.

Nézz meg egy vakvezető kutyát munka közben! Csillog a szeme, figyelmes, érdeklődő, mert hivatástudata van. Tisztában vagyunk az általunk nyújtott segítség fontosságával, és szívesen lépdelünk gazdánk mellett szakadó esőben, metsző hidegben vagy akkor is, ha olvad az aszfalt a talpunk alatt. Igen, mert ez az életünk!

Azt kérdezed, te miben segíthetsz?

Nekem már az is elég, ha elfogadsz!

Ha nem nevezel büdös, bolhás dögnek, és nem cirkuszolsz, ha át kell adnod a helyedet a buszon, a sofőrülés mögött. Azzal teljesen leveszel a lábamról, ha megmondod a gazdámnak, hányas számú jármű áll be a megállóba, mert bár nagyon okos vagyok, a matek sosem volt az erősségem. Majd meglátod, hogy csóválom a farkam elismerésem jeléül, ha megállsz az autóddal, és átengedsz a zebrán egy forró napon, de kérlek, ne integess, hogy induljunk már. Én nem értem az ilyen jelzéseket, a gazdám meg úgysem látja.

Azzal is szerezhetsz egy piros pontot, ha megmondod, melyik megálló következik. Sajnos nem minden járművön van hangosbemondó. A kéretlen simogatást viszont munka közben nem szeretem. Te mit éreznél, ha bárki csak úgy megcirógatna, amikor fontos teendőidet végzed? Ugye, ugye, hogy milyen abszurd? Ne gyere most azzal, hogy én kutya vagyok, hiszen rajtam is nagy a felelősség, és a figyelmetlenségemből baleset is származhat, ha a vezetés helyett rád figyelek.

Tudom, hogy nem könnyű felismerni bennünket, amióta már nem használhatjuk a vöröskeresztet, mint megkülönböztető jelet. Megértem, hogy néha azt hiszed, hogy a gazdám csak egy ráérősen sétáló kutyatulajdonos. De kérlek, mielőtt méltatlankodni kezdenél, nézd meg jobban a hámomat, vagy nézz a gazdám arcára! Sokkal hamarabb mehetsz a dolgodra és sokkal boldogabb leszel, ha dühroham és szitkozódás helyett inkább megkérdezed: Segíthetek? Nem beszélve arról, hogy a saját jó érzésed mellett, nekünk is szerzel egy remek élményt. Én már csak tudom, hiszen minden nap ezt teszem. A fellegekben járok, amikor a nap végén a gazdám elégedettséggel a hangjában megdicsér, mert megkönnyítettem a napját, segítettem cipelni a vakság nehéz terhét. Most rajtad a sor. A te döntésed, hogy legközelebb hogy reagálsz. Én segítek. Te segítesz?

Erdősné Onda Marica

(Vakok Világa, 2020. április)