A legszebb kék

Lukács Réka
A legszebb kék

Rekkenő a hőség, a szőlőtőkéket mégis hó fedi. „Vinné az ördög a lisztharmatot a perenosszal együtt. Hozd a rézgálicot!" -utasít Édesapa. Boldogan rohanok, imádom ennek a kristályos anyagnak csodálatos égszínkékeset. Miközben hozom a zacskót, azt képzelem, hercegnőként, rézgálicszín abroncsos selyemruhában megyek a bálba a hintómon. Néha csak úgy bekukkantok a szekrénybe, hogy újra megnézzem azt a kékséget, lelkembe véssem árnyalatát. Ez alkalommal apa az összeset feloldja. Folyadékként megcsúnyul. Édesapa felölti a rituális permetező ruháit. Kánikulában is hosszú nadrágot, kockás vászoninget, maszkot. Szalmakalapot nyom a fejébe, hátára veszi a motoros gépet. Elindul, hogy a ragyogószín kristályok erejével felfegyverkezve halálos csapást mérjen a zöld szőlőleveleket téli tájjá elvarázsoló boszorkányos erőkre. Már nem Az én apukám halad ott a sorok között, hanem egy berregő robot. A zsebemben lévő halacskás kulcstartóm a távirányítója. Megérintem a farokuszonyát, és az eddig egyenesen menetelő zombi rögvest észreveszi, majd nagy ívben kikerüli a hetekig javítgatott homokváramat. Alagutat, vizesárkot, tavacskát ástam hozzá az aranysárga talajból. Üres csigaházakkal díszítettem, csillogó kavicsokból raktam köré utacskát. A szobákban együtt lakik Hófehérke, Hamupipőke, és a Kis Hableány. Ők most mind egy légitámadás túlélői. A titkos járat, a várkisasszonyok lakosztályai, a szálfákból készült függőhíd szerencsésen épségben maradtak. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, játszópajtásaim élve megúszták a csatát. Miután megbizonyosodtam jóllétükről, immár engedelmeskedhetem édesapám utasításának, miszerint foglaljam el magam, lehetőleg minél távolabb a permetezéstől.
Lábaim maguktól visznek messze. Gyorsan, egyre gyorsabban, mintha maga a Vasorrú üldözne villájával, pedig csak Panni néni rakja boglyába a szénát az út mellett. Megállít, a kezembe nyom egy marék selyemcukrot. Az erdő felé tartok. A nyomomban szaladó talpak neszezését észlelem. Sóbálvánnyá válva nézek hátra. Két narancsszín szem néz vissza rám, fehér fogak villannak elő. A napfényben ezüstösen csillogó éjfekete bunda. Mint egy valódi Zordó. De ez csak Rezső bácsi kutyája, Kormi. Ha idegen volnék, felvehetném a nyúlcipőt. De jó barátok vagyunk. Előveszem a neonzöld, babarózsaszín, orgonalila nyalánkságokat, melyeket az imént kaptam. Adok egyet a kishavernak. Velőscsonton edződött fogai úgy roppantják szét a kőkemény édességet, mint a prés a szőlőszemet szüret idején. Én sokáig szopogatom a sajátomat. . Hívom Kormit, tartson velem az erdőbe. Kimegyünk a tisztásra, ahol a térdig érő őzláb gombák között talán megtaláljuk Apraja Falvát. A gombák kalapjai alatt lehet, megpillantunk egy törpikét. Nem olyan szép kéket, mint a rézgálic, de azért egészen kellemes hupikéket. De ha nem, akkor Biztosan találok lila perezkét, barna csiperkét, fehér pöfeteget. Szedek egy szatyorra valót. Minden bizonnyal sok gombát fogok találni. Tegnapelőtt nagy zuhé volt. A kis kalaposok eső után bújnak elő.
Akkor láttam szivárványt a tisztás fölött. Azon csúsznak le az angyalok, aztán belebújnak a harangvirág kelyhébe. Jó volna találni egyet. Nem szakítanám le, csak nézném, nézném. Várnám az angyalkát egészen addig, míg a nap korongja el nem tűnik a láthatáron. Addigra apa biztosan végez a munkával, és mehetünk haza. Meghívnám magunkhoz az angyalkát vacsorára. Szerintem szereti Édesanya gombapörköltjét. Azt mindenki szereti. Éjjel az angyalka ülhetne a kispárnámon, reggelre pedig szerezhetne nekem egy rézgálickék báliruhát, melyben biztosan tudnék egy sokkal nagyobb homokvárat építeni holnap, hogy Jancsi és Juliska meg Piroska is palotába költözhessen a nagymamájával.