A Labda szempontjából

Babics Zsuzsanna

A Labda szempontjából

A nevem Uniforia! Igen, felkiáltójellel a mondat végén, nem pedig ponttal.

Most, hogy lejárt az időm, elmúlt a láz, rájöttem, hogy nem ide a vitrinbe születtem. Nagyon unalmas itt forgolódni, el sem férek rendesen a sok kupa, serleg, érem és plakett között. Csak azért vagyok itt, hogy lássanak, ha valaki véletlenül betéved ebbe a szobába. Egy sportember házában dugtak el, azért van itt ennyi trófea. Elszomorító, hogy már nem engem ugrálnak körül, hogy már nem futnak utánam.

Alig-alig jön ide valaki. Nagy bánatomra még egy gyerek sem fog meg, hogy játszon velem. Egyszer ugyan benyitott egy kisfiú és bizonytalan lépésekkel, óvatosan megközelítette az üveges szekrényt, ki is nyitotta az ajtaját. Reméltem, hogy benyúl és kiemel, de csak mormogott valamit, ami egészen furcsa volt:

„Milyen kár, hogy csak hallottam, amikor pattogtál, de sajnos nem láttam. A szüleim, főleg apukám mondta, hogy mikor hol vagy. Most pedig itt vagy velünk. Megfoghatlak?"

Örömmel kapaszkodtam a csodálatos szavakba, valaki meg szeretne fogni. Megérinteni a kezével, amit pedig a fociban nem szabad. Kit érdekel ez most? Annyi emberi szót hallottam, hogy értem, amit mondanak. Nemcsak a beszédjükről van szó, de még a gondolataikban is tudok olvasni. Főleg egy kisfiúéiban.

Erre a puha, vágyakozó hangra felélénkültem, megmozdultam. Az lett a vége, hogy egy serleg kiesett mellőlem. A zajra összerezzent a kisfiú, és elkapta a kezét az ajtótól. Ő sajnos, nem érti a labdanyelvet.

Pedig ugyanúgy vágytam rá, hogy az ölébe vegyen, dajkáljon, mint ő. Valahogyan el kéne ezt a találkozást intéznem.

Esik az eső, süt a Nap. Gondolkodom, de rajta kívül szerintem senki nem ért.

Még egy serleget lelökök, aztán mivel úgy tetszik, hogy a kisfiún kívül senki nem veszi észre a zajt, kigurulok az üvegszekrényből, és megérintem a gyermek lábát. Érzem, ahogy vidáman utánam kap, nem tolok ki vele, megvárom, hogy magához húzzon, és mesélni kezdek.

Már két éve annak, hogy megszülettem. Először nézegettek, vizsgálgattak, repülni tanítottak. Robotokkal rúgdaltattak, hogy majd jó legyek az emberek játékának. Aztán eljött a nagy nap! Végre szabadon megmutathattam a tudásomat.

Igazából 2020-ban kellett volna berobbannom valamelyik európai stadionba, türelmetlen is voltam, de az emberek nagyon megijedtek valami furcsa nyavalyától, ami nyaranta rendre nincs jelen, iskolakezdéstől a tanév végéig azonban mindenkit megtalál. Ez a vírusnak mondott betegség egy ékszer nevét viseli, korona. Emiatt - úgy hallottam-, hogy még néhány árucikket sem mertek levenni a polcokról, főleg édességeket, mert azok a cukrok is koronások lettek. Koronásak voltak pedig a járvány előtt is, de az emberek nagyon félősek. Még egy labdától is megijednek, ha hirtelen eléjük pattan.

Szóval idén, 2021-ben, ezen a nyáron egészen egy hónapig, június 11 és július 11 között minden csak Rólam szólt.

Dönthettem sokszor huszonkét ember sorsáról mindössze azzal, hogy hol bementem a kapuba, hol nem. Hol lepattantam valaki lábáról, hol ellökdösték egymást miattam, hol kirepültem a bámuló tömegbe, úgy, hogy egy másik testvérem mehetett játszani.

Imádtam, hogy nem tudnak nekem parancsolni. A kapufával igen jóban voltam, mindig megbeszéltük, hogy milyen bután mérgesek a játékosok, ha nem úgy van, ahogyan ők akarják.

Hozzátok is így kerültem, nem engedelmeskedtem egy lábnak. A kapust figyelte a játékos, egészen közelről, úgy 11 méterről, aztán elhangzott a sípszó, amit egy - a pályán mindig rohangáló ember adott le-, a nézők is nagy csendben voltak, és éreztem, ahogyan belém rúg a kiszemelt focista. Ekkor úgy döntöttem, hogy elég volt a játékból, felemelkedtem a levegőbe, és bevágódtam a közönség soraiba pihenni. Valaki örömittasan ölelt magához, miközben a játéktéren elszomorodott a büntető értékesítője, illetve elhibázója. Mekkora élmény volt kintről figyelni, hogy mindenki hogyan változik: Képzeld, a kapuban álló nagyon magas ember örömében, míg az, aki belém rúgott, bánatában potyogtatta a könnyeit.

Boldogan élveztem a hatalmat, hogy én vagyok a mérleg, én vagyok a sors.

Igen, jól gondolod, sokat ugráltak körülöttem. Képzeld, kiszámíthatatlannak mondtak, keresgéltek a pályán, ha elbújtam, ha kicsúsztam a vonalakon túlra, mikor esős idő volt. Nagyon bírtam, hogy túljárhatok az eszükön. Még a sípoló férfi is csak néha kapott el. Gyerekeket kértek meg, hogy szaladgáljanak utánam. Amikor végre visszahoztak a játékba, akkor meg szép lassan gurulgattam ide-oda megvárva, hogy elfussanak egymás mellett, hogy vitatkozzanak azon, „les volt-e vagy nem ez a helyzet... Megadjuk ezt a gólt-e vagy sem?..." Kitaláltak egy szerkezetet is, amivel alá lehet támasztani, ha megnézik a képeket, hogy mi történt valójában. Nem tudom, hogy ez a videóbíró jól befolyásolja-e az ítélkezésüket, hiszen a képeket ahányan látják, annyiféleképpen magyarázhatják. Az igazság olyan kerek, mint én vagyok. Pontosabban gömbölyű, mindig az felé hajlik, aki ítélni kíván.

Visszatérek most az előző mondanivalómra, a gólra, amitől függhet az eredmény. Ha mind a huszonkét fiú vagy lány egy gólt sem ér el, tehát csak küzdenek vagy lomhán mozognak anélkül, hogy én pihiznék, az döntetlent jelent, egy-egy pont jár érte. Ha az egyik tizenegy tagú csapat akár eggyel többször is tovább hagyott engem lustizni, akkor az a nyertes, és két vagy három pontot kap. Ezen a versenyen, ahol én sokat szerepeltem, az Európa-Bajnokságon ahhoz, hogy az első helyet megnyerjék valakik, nagyon harcolni kellett, nem lehetett döntetlen. A kétszer 45 percnyi játékot megtoldották úgynevezett hosszabbításokkal, ami kétszer 15 perc lehetett. Ha az eredmény akkor is egyenlő volt a csapatok között, jöttek azok a bizonyos büntetők, mikor minden lemerevedik, még én sem mozoghatok, így születik meg a végeredmény.

Tudod, a gól az a pillanat, mikor végre elfáradok, és bemegyek a kapuba. Nekem teljesen mindegy, hogy kinek a cipőjéről és melyikbe, csak hagyjanak egy kicsit lustálkodni. Az egész nagyon rövid ideig tart emberi mértékkel, de nekem elég. Ők veszekszenek, sírnak, aztán megint elővesznek a kapuból, és újra kezdődik minden.
Rúgás belém, fejjel is megpróbálnak belém ütni, néha még a kezükkel is, én pedig kárörvendve elillanok előlük.

Azt kérdezed, hogy milyen maga a játék színhelye? Milyenek a hangok?

Stadionnak hívják a játék helyét. Egy oválisforma nézőtér van, ahol egymás fölé építettek széksorokat vagy padokat, ez a lelátó. Mivel egymás fölött vannak az ülések, a nézők jól látnak mindent. Mostanában már ki is vetítik a játékot, nehogy valaki lemaradjon a történésekről. A nézők hangja nagyon hangos, összefolyik, őket nem lehet érteni. A fűben, ahol én ugrándozom, pörgök-forgok, ott a játékosok kiabálnak, azt hiszik, hogy minél hangosabbak, annál inkább rájuk hallgatok. Aki a játékot vezeti, az sípolgat, de azt nehéz lehet kihallani, mert a nézők is sokszor fütyülnek azért, hogy hátha nem úgy lesz, ahogy én akarom, hanem a füttyszóra majd az úgynevezett ellenfél eltéveszti a rúgást, az irányítást. Hidd el, semmi köze az egésznek ehhez! Fütyülhetnek, kiabálhatnak, nem én vagyok az ő kezükben, hanem ők az enyémben.

Halkan megsúgom neked, hogy azért néha én is félek. Akkor, mikor különböző tárgyakat dobálnak be a közönségből a pályára, de ez tilos igazából, úgyhogy ez tényleg jelentéktelen kis aprócska félelem. Különben is, amíg nem engem találnak el, addig nincs semmi baj.

A kapusokat szeretem a legjobban. Ők mindenfélét kitalálnak, hogy nehogy bemehessek pihenőre, megfognak kézzel, rám ütnek, elrúgnak jó messzire, olykor a másik kapushoz, ami nagyon tetszik, mert jókat repülhetek. Ha valamelyik mégis elfeletkezik a dolgáról, a keze alatt vagy a lába között besunnyogok abba a bizonyos kapuba, és akkor mindenki megőrül, hogy gól lett. Imádom, ha gól van. Akkor derül ki igazán az emberek számára, hogy én, egyedül csak én határozom meg a mérkőzést. Magam döntöm el, hogy ki legyen a győztes. Persze, mivel emberek, ezt nem ismerik el. Hiába minden, egymást utálni fogják egy kicsit, de engem mindig szeretni kell. Nekem könnyen megbocsájtanak, mert azt hiszik, hogy sajátmaguk hibáztak, de nem úgy van.

Egyszer el kéne jutnod egy stadionba, most már van itthon is belőlük éppen elég, foghatnál a kezedben, mindenki téged nézne, hogy hol szereztél. Még az is lehet, hogy el akarnának venni tőled, hiszen én Európa Bajnok vagyok. Ugye kiviszel még egyszer-kétszer a szabadba? Tőled nem szököm el. Ha mégis, akkor mindig igyekszem visszajönni hozzád, megérintelek majd, és tudni fogod, hogy hol vagyok.

Neked unalmas lehet a lakásban, nekem unalmas a vitrinben, úgyhogy szervezd meg, hogy menjünk ki, játszani!