ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján - Kuminka Györgyné


Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

A XXI. Században újra meg újra fel kell fedeznünk a pontírást, mint a súlyosan látássérültek kivételes értékű, mással nem helyettesíthető kultúrtechnikáját, kutatnunk szükséges a pontírást támogató lehetőségeket, fejlesztéseket, hogy az életünk minél több területén ma is segítségünkre legyen. Ezt a cikksorozatot ennek a célkitűzésnek a szolgálatába kívánom állítani, s alkalomról alkalomra olyan látássérült és esetenként látó személyeket kérdezek majd meg életükről, a Braille-írással kapcsolatos tapasztalataikról, gondolataikról, akik életpéldájukkal, munkásságukkal, eddig elért eredményeikkel tanúskodni tudnak a pontírás jelentőségéről, modern korunk technikai vívmányait kiegészítő aktualitásáról. Elsőként Kuminka Györgyné Anikó nénit kértem fel, válaszoljon kérdéseimre.

- Beszélgetésünk kezdetén jegyzem meg, hogy sok-sok évvel ezelőtt a Vakok Általános Iskolájában találkoztunk, történelmet tanítottál a mi osztályunkban. Később az MVGYOSZ keretein belül meghívtál az Oktatási Bizottság tagjai sorába, 2011-től pedig a Braille-bizottság munkájába kapcsoltál be többek között engem is. A régi ismeretségre való tekintettel tegező formában fogalmaztam meg kérdéseimet. Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat! Van-e esetleg életmottód, amely szorosan kapcsolódik hozzád?
- Alkalmas mottót nem találtam, életemet végiggondolva egy mondatban tudnám összefoglalni pályafutásom indíttatásait: a folyamatos tanulás és tanítás szeretete bennem egy tőről fakad. Ez azt jelenti, hogy egy nagyon szegény, kilencgyermekes családból származom, ahol mi, gyerekek, mindannyian az Isten adományaként sokirányú érdeklődést, jó tanulási képességeket és szorgalmat kaptunk. Ennek köszönhető az, hogy már kicsi gyermekkoromtól kezdve sok minden iránt érdeklődtem, könnyen tanultam, azonban ez az érdeklődés nem volt öncélú. Minden lehetséges helyzetben próbáltam tanítani is. Nem tudom pontos életkorhoz kötni, mikor ébredt fel bennem a tanítási vágy, annyi bizonyos, hogy a családomban negyedik gyermek voltam, és mindig volt nálam kisebb gyermek, akit tanítgathattam, akinek ezt vagy azt elmagyarázhattam. A gyerekkori játékaim lényegében a tanításról szóltak. Ezt játszottuk a barátnőmmel együtt is.
Valahol tudat alatt tisztában voltam azzal, hogy súlyos aliglátónak születtem, hiszen a síkírást orrsuroló módon, betűzve tudtam csak elolvasni, de ennek ellenére is vonzottak a könyvek. Az alsó tagozatot falusi általános iskolában végeztem, ott ismerkedtem meg a síkírással, semmilyen speciális segítséget nem kaptam, nem voltak segédeszközeim. Csúnyán formáltam a kacskaringós betűket, a számjegyeim túllógtak a négyzetrácsokon, vágyaimban mégis tanító szerettem volna lenni.
- Tudom, hogy kisgyermekként Márta húgoddal együtt 1959-ben kerültél a Vakok Általános Iskolájába, és röpke két hónap alatt elsajátítottad a pontírás-olvasást. Hogyan történt ez? Ki és milyen módszerekkel ismertetett meg a Braille-írás csínjával-bínjával?
- Igen, nagy változást hozó fordulat volt az életemben, amikor a felső tagozatra bekerültem a Vakok Általános Iskolájába.
Ott ismerkedtem meg a pontírással. Akkoriban a felső tagozaton tanfolyam keretében készítették fel a későn érkezett tanulókat a pontírás elsajátítására, tehát semmilyen írás-előkészítésben, tapintásfejlesztésben nem volt részem. Emlékszem, egy egykötetes Braille-ábécéskönyvből tanultunk. Heti egy alkalommal dupla Braille-tanóránk volt. Miután én két hónap leforgása alatt elsajátítottam ezt az írásrendszert, nem is kellett tovább részt vennem a tanfolyamon. Az ábécé betűinek pontszámát nem volt nehéz elsajátítani, sokat kérdezősködtem az osztálytársaimtól, illetve előzőleg nyáron a nővéremtől is sok mindent megtanultam már.
- Jártál-e általános iskolás korodban Braille-könyvtárba? Voltak-e kedvenc olvasmányaid?
- Elsősorban az olvasásnak köszönhetem azt, hogy olyan gyorsan elsajátítottam a pontírást. Abban az időszakban olyan szellem uralkodott az egész felső tagozatos populációban, különösen a lányok között, hogy állandóan könyvtári könyveket olvastunk. Szabadidőnk csak esti órákban és hétvégente volt. Hetente legalább három-négy kötetet elolvastunk. Természetesen eleinte az én olvasási tempóm még nem közelítette meg a többiekét, hiszen ők átmeneti osztályos koruktól folyamatosan olvasták a pontírást, de lassan-lassan felzárkóztam hozzájuk. Válogatás nélkül mindent olvastunk, egymás kezéből kapkodtuk ki a soron következő köteteket, és egymással természetesen meg is beszéltük az olvasottakat. Nem egyszer 40-50 kötetes könyveket olvastunk. Valóban folyamatos volt számunkra az olvasás, ezen nőttünk fel. Már ekkor elhatároztam, hogy történelemtanár leszek. Elsősorban nem a történelemtanárom miatt lett kedvencem a történelem, hanem a történelmi tárgyú olvasmányaim keltették fel az érdeklődésemet. Nagyon szerettem pl. Hegedüs Géza: Erdőn túli veszedelem, illetve Móricz Zsigmond: Erdélyi trilógia című műveit. A történelem tanítás iránti fokozott érdeklődésemet köszönhetem ezeknek az olvasmányoknak, mert ezeken keresztül kerültem közelebb a múltbéli eseményekhez, történelmi személyekhez, olvasmányaim révén vált számomra színesebbé és hitelesebbé a régmúlt korok világa.
- Később a Teleki Blanka Gimnáziumban tanultál tovább, majd pedig az ELTE Bölcsészettudományi Karán szereztél történelem és orosz szakos diplomát. Még később munka és család mellett gyógypedagógiai tanulmányokat is folytattál, mégpedig sikeresen. Hogyan, milyen módszerrel tanultál? A pontírásnak milyen szerepe volt a tanulmányaidban?
- Általános iskolásként még csak Braille-táblát használtunk. Kétoldalas, ritkasoros táblánk volt. A 6. osztálytól kezdve volt ún. Picht-óra a tanrendünkben. Ott tanultuk meg a pontírógéppel való írást. De a többi tanítási órán továbbra is a Braille-táblát használtuk. Később is, a gimnáziumban és az egyetemen is Braille-táblával tanultam. A táblát az ölembe helyezve jegyzeteltem. Pontírógéppel nem akartuk zavarni a környezetünket.
- A Vakok Általános Iskolájához kötődik egész pályafutásod. 1973-2007 között voltál az intézmény munkatársa mint tanár, később az 1980-as évektől optacon-tréner is, majd 1991-től nyugdíjba vonulásodig igazgatóhelyettesként az általános iskola irányítása volt a feladatod. Ma is szoros kapcsolatod van az iskolával. Hogyan zajlott akkoriban a gyermekek pontírás-olvasásra oktatása? Milyen változásokon ment át ebből a szempontból az oktatás? Mi a személyes véleményed ezekről a változásokról?
- Azzal kezdem, hogy mint történelemtanár is rendszeresen látogattam az iskolai diákkönyvtárat, ha találtam történelmi témájú olvasmányt, szemelvényt, azt kikölcsönöztem és bevittem a történelemórákra, hogy érdekesebbé tegyek egy-egy témát. Igyekeztem mindig olvasnivalót is ajánlani a növendékeimnek.
Bár gyermekkoromtól fogva vonzott az új könyvek illata, a képek, a betűk elrendezése, a látó könyvekről beszélek, azokhoz képest a Vakok Iskolájában található, kézi másolással készült, század eleji könyvek porosak, ódonszagúak voltak, de muzeális, egyedi értékük miatt számomra nagyon sokat jelentettek. Gyakran levettem a polcról Széchenyi István: Hitel, Világ, Stádium című írásait, azok egyes köteteit, és némelyik magán őrizte a világháborús sérüléseket is, pl. át volt lőve. Ennek ellenére nagy örömömre szolgált, hogy beleolvashattam, és élvezhettem a régi nyelvezetet, stílust... Mint igazgatóhelyettes sokáig próbáltam megőrizni ezeket a muzeális értékű könyveket, egy részét felajánlottuk az MVGYOSZ Braille-könyvtára részére, és volt, amit átvettek az iskolától, de a többi leselejtezésre került. Megmaradt néhány könyv emléknek, de ezeket ma már nem adják a gyerekek kezébe. Természetesen a személyes életemben is igyekeztem lépést tartani a tért hódító elektronikus eszközök megismerésével, alkalmazásával, pl. elsőként tanultam meg 1982-ben az Optacon nevű olvasógéppel síkírást olvasni. Ezt máig is használom odahaza. Ezzel a készülékkel síkírású betűket tapintás útján érzékelek, pl. ennek segítségével az olasz és horvát nyelv tanulása közben rendszeresen másolok síkírású könyvből pontírásba szótárakat, nyelvtani táblázatokat stb. A számítógép használatát is megtanultam. Az iskolában mint igazgatóhelyettes rendelkeztem Braille-sorral, és ez sok szempontból megkönnyítette a munkámat. Nagy segítségemre volt pl. az adminisztrációban, az órarend összeállításában, amit korábban pontírógépen végeztem. 16 éven át voltam igazgatóhelyettes, és erre az időszakra esett az a nagy technikai változás, amikor az egyszemélyes kézi nyomdát fokozatosan felváltotta a tankönyvek és irodalmi művek számítógépvezérlésű átírása.
A régi nyomdának nagy előnye volt, hogy az ott dolgozó vak nyomdász magas szinten ismerte és tudta a gyakorlatban alkalmazni a magyar pontírás szabályait. A könyvek papírminősége és ezáltal a pontnyomatéka is kifejezetten jó volt, így több éven át jól használható, tartós tankönyvek készülhettek. Persze, egy-egy tankönyv leírása több időt vett igénybe, mivel diktálás után történt az átírás. A számítógépes nyomtatás sokkal gyorsabb folyamat, a sokszorosítás is könnyebben megoldható. A pontnyomaték minősége azonban függ a Braille-nyomtató kapacitásától, állapotától, valamint a Braille-papír minőségétől is. A Braille-nyomtatók szervizelése tudomásom szerint ma is nagyon nagy gondot jelent. Ráadásul kellő szakértelem híján egyéb típusú, nem annyira sajtóhibák is be-becsúsznak a Braille-szövegekbe. Mivel pontírásban dolgozni mindig munka- és időigényesebb tevékenység, feltételezhetően emiatt szorul háttérbe a képernyőolvasó programokkal ellátott számítógép használata mellett. A látó emberek minden szituációban kapcsolatban vannak az olvasással, utazás közben, vásárlás során találkoznak feliratokkal, reklámokkal, plakátokkal stb., a súlyosan látássérült gyermek/felnőtt csak tapintás útján találkozhat leírt szövegekkel. Ha ettől a lehetőségtől megfosztjuk, mivel már az oktatása során előtérbe helyezzük a számítógéphasználatot, akkor ezzel súlyosan vétünk ellenük. Erősebben fogalmazva: bűnt követünk el. Nagy eredménynek tekintettem az iskolai működésem idején azt, hogy akkoriban a gyerekeket is meg tudtuk jutalmazni egy-egy pontírású könyvvel, pl. jó tanulmányi eredményért, egy-egy versenyen való jó helyezésért. Sok tanulónk ma is azt a néhány Braille-könyvet őrzi emlékként otthonában. Nyugdíjba vonulásomig mint vezető érvényt szereztem annak, hogy az általános iskola felső tagozatán is kizárólag pontírású tankönyvekből tanuljanak a diákok. Azóta ez a tendencia megváltozott. Sajnálatos tény, hogy ma már a képernyőolvasóval ellátott számítógépek használata következtében a tanulók a tananyagokat elsősorban felolvastatják maguknak. Azt gondolom, hogy a gyógypedagógus tanártársaim nem mérték fel helyesen ennek az engedménynek a káros hatásait, különös tekintettel a helyesírás elsajátítására.
- 2009-ben, egy felszólalásodban arról számoltál be, hogy a Vakok Általános Iskolája tantestülete azt tapasztalta, hogy a gyermekek a számítógép használata, a hangoskönyvek hallgatása következtében lassan elfelejtik, illetve egyre kevésbé használják napi szinten a pontírás-olvasást. Ezért tantervi keretek között el kezdték a gyermekeknek a Braille-sor használatát oktatni.
- Ma is azt gondolom, hogy a Braille-sor használata sokat segíthetne az önálló tanulás elsajátításában. Úgy tudom, az iskolában továbbra is oktatják ennek a segédeszköznek a használatát a tanulók részére.
- 2011-ben a te vezetéseddel megalakult az MVGYOSZ keretein belül a Braille-bizottság. Mik voltak az alapvető célkitűzéseid? Kérlek, próbáld dióhéjban összefoglalni az azóta eltelt időszak eredményeit!
- Mint igazgatóhelyettes tapasztaltam, hogy a főiskolán végzett gyógypedagógus-hallgatóknak is, de másoknak is problémát jelentett a pontírásnak a síkírás szabályaitól való eltérése, nem tudtak különbséget tenni pl. a kétféle pont, a kétféle kerek zárójel használatában, nem értették, miért van alaki különbség gondolatjel és kötőjel között. Az Országos Küldöttgyűléseken ugyancsak többször felszólaltak sorstársak, és megfogalmazták azt az igényt, hogy jó lenne a magyar teljesírású pontírás szabályait a síkírás helyesírási szabályaihoz igazítani. Ilyen előzmények után éltem az alkalommal, hogy 2011 januárjában az Országos Elnökség megbízásából a pontírás használatában és annak oktatásában jártas, vak szakemberek bevonásával megalakítottam a Braille-bizottságot. A kezdetek kezdetén közös célkitűzésünk volt a teljesírás és a kisrövidírás szükséges mértékű korszerűsítése. Az eltelt idő alatt ezeknek a munkafolyamatoknak a végére értünk. A teljesírásban eszközölt változtatásokban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy lényegében ez néhány szükséges módosítást jelent, amelyekben valóban igazodni tudtunk a síkírás szabályaihoz, és ezzel megerősítettük a helyesírásra vonatkozó szabályokat. A korábban már említett példákat még kettő példával egészíteném itt ki. Pl. szükségesnek tartjuk a nagybetűjelek használatát a mondatok elején és a tulajdonnevek kezdetekor, a vessző után pedig szóközt kell tenni. Aki ugyanis ezt a pontírás használata során megtanulja és megszokja, annak nem fog gondot okozni ez akkor, amikor a gépírást tanulja. A változtatásokkal párhuzamosan azonban megőriztük a pontírásunkra szükségképpen jellemző sajátosságokat. Hogy erre is mondjak egy érthető példát, az ún. mozaikszavak, illetve a csupa nagybetűvel írott szavak előtt kettőzött nagybetűjelet alkalmazunk, nem írunk minden egyes betű elé négyes-hatos pontot. Ennek praktikus magyarázata van, nem annyira a helytakarékosság szempontját vettük figyelembe, hanem a jól olvashatóságot. Gondoljunk csak pl. egy csupa nagybetűkkel történő kiemelésre, amely több szón, akár mondaton keresztül tarthat! Összességében elmondhatom, hogy a teljesírás korszerűsítése kapcsán semmiképpen sem beszélhetünk rendszerszintű, mindenre teljes körűen kiterjedő reformokról.
- Van-e valami, amit sikertelennek, kudarcosnak érzel ebben a munkafolyamatban?
- Igen, kudarcként éltem meg a közös munka során, hogy a bizottság tagjai között a kezdeti kompromisszumkészség idővel megszűnt, és feloldhatatlan konfliktus alakult ki amiatt, hogy voltak, akik teljes körű, mindenre kiterjedő, rendszerszintű változtatást képzeltek el, és tartottak volna optimálisnak. Ezzel gyökeresen megváltozott volna a magyar pontírás. Számos ma egycellás jelünk kétcellássá alakult volna, gyakorlatilag újra kellett volna mindenkinek tanulni az írást, olvasást és a matematikát, az egyéb jelölésekről nem is beszélve. Ennek a nagymértékű változtatásnak az lett volna az indoka, hogy ezáltal a síkírás és a pontírás, ez a kétféle írásrendszer oda- és visszafordíthatóvá válhatott volna a számítógépes programok számára, s mindez automatikusan, emberi beavatkozás nélkül mehetett volna végbe. Ez hihetetlenül megkönnyíthette volna pl. a Braille-nyomdai előkészítéseket! Ezt a nagy volumenű átalakítást a Braille-bizottság mint szakmai testület nem vállalta. Így az elmúlt években értékes emberek támogatását veszítettük el.
- Milyen szakmai terveid vannak a közeljövőre vonatkozóan?
- Még sok feladat vár az újólag alakuló Braille-bizottság tagjaira. A folyamatban lévő feladatokról - gondolom - Péter Zsigmond, az MVGYOSZ jelenlegi nyomdavezetője részletesebben és hitelesebben fog tájékoztatást adni egy későbbi interjúban. Annyi azonban bizonyos, hogy a síkírás szolgai konvertálását kerülni kell, de nem is megoldható! Pl. pontírásban nem lehet visszaadni a különféle betűstílusokat és egyéb jellemző paramétereket. Szükséges, hogy legyenek speciális jelöléseink, amelyekkel pl. a kiemelést meg tudjuk valósítani. Mindenképpen feladatunknak tekintem a braille-kultúra terjesztését, a korszerűsített Braille-rendszer szélesebb körben történő megismertetését, Braille-témában fórumok szervezését, oktató jellegű kiadványok megjelentetését.
Követendő példának tartom azt a nemzetközi viszonylatban már bevált és jól működő gyakorlatot, miszerint a Braille-könyvek készítésében, átírásában résztvevő személyek valamilyen oktatási rendszerben kötelező jelleggel sajátítsák el az új szabályokat, kellő mélységben ismerjék a Braille-írásra vonatkozó speciális szabályokat, és minderről vizsga keretében adjanak számot. Ezzel nagyon sok hibát ki lehetne küszöbölni! A gyógypedagógiai végzettség ebben a tekintetben nem elégséges, mivel ez a munkafolyamat speciális szakmai tudást igényel.
Törekvésem az is, hogy érvényt szerezzek annak, hogy a működő Országos Braille-bizottság hatóságként működhessen. Ez azt jelenti, hogy Magyarország-szerte egységes legyen a Braille-használat, ideértve a Braille-könyveket, Braille-kiadványokat, mindenféle Braille-feliratokat, gyógyszeres dobozok feliratait stb. Meg kellene erősíteni a bizottság felügyelő és ellenőrző szerepét az egységesség érdekében.
- Mit üzensz a mai ifjúságnak?
- Fontosnak tartom, hogy a fiatalok, akik ma közép- és felsőfokú tanulmányaik során számítógépet használnak, legyenek igényesebbek az írásbeliségben, vagyis ne elégedjenek meg azzal, hogy látó pedagógusaik és családtagjaik javítgassák helyettük az ő helyesírási hibáikat a megírt házi feladatokban, dolgozatokban stb.

- Köszönöm szépen a beszélgetést. Ezúton szeretnék gratulálni Neked eddigi munkásságodhoz és az idén méltán elnyert Braille-emlékéremhez.

Bieber Mária

Vakok Világa 2015. október

doboz alja
oldal alja